Mikor bejönnek, gyakran teljesen reményvesztettek: évek óta sodródnak a teljes elmagányosodás felé, sokuknak nincs családja, munkája, lakhatása. Van-e visszaút? Lehetséges-e a változás? Megtanulhatják-e menedzselni, kézben tartani a betegségüket? A Your Self Centrum segítői hisznek abban, hogy a pszichiátriai betegek megfelelő kezelés mellett képesek „jól lenni”, visszailleszkedni a társadalomba, dolgozni és másokhoz kapcsolódni. Ez a folyamat már a terápia alatt elkezdődik: a bentlakók több mint a felének van munkája. Az intézmény biztonságos, elfogadó környezetet és hátteret biztosít ahhoz, hogy megtegyék az első lépéseket egy élhetőbb élet felé. Három segítővel: Adéllal, Brigittával és Patríciával beszélgettünk, akik napról-napra ebben támogatják őket.
Félúton: Honnan érkeztetek az alapítványhoz és mi vonzott titeket erre a területre?
Adél: 2012-ben végeztem az ELTE pszichológia szakán, klinikai szakirányon. Nekünk azt mondták, elfelejthetjük a klinikai állást, de én mindig úgy éreztem, pszichológusként ez a „legjava”. Végül fél év próbálkozás után sikerült ide felvételt nyernem. Eleinte megosztva dolgoztam a Félút Centrum és a Your Self között. Pályakezdőként nagyon izgalmas és intenzív volt ez az időszak, sok mindent gyorsan meg lehetett tanulni. Fél év után aztán választás elé kerültem és ide kértem magam. Itt jobban el tudtam magam képzelni, ez a típusú munka sokkal szabadabb, több mozgásteret enged, mint a másik intézmény kötött programja. Most már három éve vagyok itt. Azt sem bánom, hogy ez azért nem egy kórházi osztály: a paletta nagyon színes, sok tapasztalattal gazdagodhat itt egy pályakezdő.
Patrícia: Én nyolc hónapja dolgozom itt. Tavaly végeztem a Károlin klinikai szakirányon, az alapképzést pedig Pécsen végeztem. Az utam hasonló Adéléhoz: arról már majdnem teljesen lemondtam, hogy azt fogom csinálni, amit szeretnék, mikor egy ismerősömön keresztül eljutott hozzám ez az álláslehetőség. Ahogy a leírást olvastam, arra gondoltam, ez pont az, amit én csinálni szeretnék. Jelentkeztem. Sorszerűnek éreztem, hogy ugyanazon a héten, amikor innen visszajeleztek, egy iskolába is felvettek, de nem volt kérdés, mit választok. Engem mindig a klinikum érdekelt és ez azóta sem változott.
Brigitta: Nyolc évvel ezelőtt végeztem az ELTE szociális munka szakán, és célirányosan egy tartós bentlakásos pszichiátriai intézményt választottam, ahol három évet töltöttem. Ide három és fél éve érkeztem – tehát eddig csak ezen a területen mozogtam. Sok mindent tudnék mondani arról, mi vonzott. Mindig érdekeltek a nagy pszichiátriai kórképek, a személyiségzavarok. Ha családsegítőbe vagy hajléktalanszállóra mentem volna, akkor is emberekkel, mégpedig nehéz sorsú emberekkel dolgoznék, de úgy gondolom, ha valaki megkapja azt a bélyeget, hogy pszichiátriai beteg, akkor neki még nehezebb. Számomra a velük való munka jelenti a legnagyobb motivációt és kihívást.
Félúton: Mit jelent ez a bélyeg? Milyen tévhitek, sztereotípiák tapadnak hozzá?
Patrícia: Amióta velük dolgozom, azt tapasztalom, hogy igazából az első öt percben lényeges, kinek mi a baja, később már teljesen irrelevánssá válik. Van egy diagnózisuk, igen, de nem a diagnózishoz kell közelítenünk, hanem az emberhez. Amikor csoporton vagyunk, vagy elkezdünk valakivel dolgozni, teljesen háttérbe szorul, ki skizofrén, ki depressziós. Nyilván fontos tudni, kell ezzel számolni, de hogyha megismerjük őket, akkor már nem ez lesz az elsődleges. Szerintem a legfontosabb az, hogy úgy kapcsolódjunk hozzájuk, mint ember az emberhez, nem úgy, mint egészséges a beteghez.
Adél: Nekünk tényleg nem számít, de a klienseinknek viszont nagyon. Ők azok, akik saját bőrükön tapasztalják a társadalom intoleranciáját. A terápia első szakasza gyakran erről is szól, főleg, ha felnőttkorban, hirtelen lesz beteg valaki. Nekünk is nagyon nehéz megtalálni ebben az egyensúlyt: egyrészt hogy ne éreztessük vele, hogy beteg, mert nem ez a lényeg, másrészt viszont kialakítani az együttműködést, felépíteni a betegségtudatot. Ha tágabban tekintjük a társadalmat, azt gondolom, a világot nem tudjuk innen megváltani, de már az is eredmény, ha a hozzátartozókkal le tudunk ülni beszélni, és az ő elképzeléseiket tudjuk egy kicsit árnyalni. A betegeink szinte már túl vannak edukálva a saját kórképüket illetően, de a környezetük és a többi ember nincsenek felzárkózva ehhez.
Félúton: Mit gondoltok, van ebben azért valami változás, fejlődés?
Patrícia: Azt sajnos nem észlelem, hogy jobb lenne a pszichés betegséggel élők elfogadottsága. Mikor pedig valami tragédia történik, nem az a konklúzió, hogy talán az egészségügyre egy kicsit jobban oda kéne figyelni, hanem az, hogy „ilyen embereket nem szabadna kiengedni az utcára, be kéne zárni őket”, stb. Nem igazán kívánatos most akármilyen szempontból is másnak lenni.
Brigitta: Én úgy látom, leginkább a betegek hozzátartozói – akik nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel – kérnek segítséget ahhoz, hogy megértsék, mi ez a betegség, hogy kell kezelni. Nagyon fontos az információ, mert minél korábban elkezdődik a pszichoterápia és a gyógyszeres kezelés, annál „könnyebben” tud később rehabilitálódni, társadalomba visszailleszkedni az egyén.
Félúton: Hogyan tudnak jól segíteni egy ilyen helyzetben a családtagok, hozzátartozók?
Brigitta: Ez azért nehéz, mert általában pont a környezet az, ami nagyban befolyásolja működését, személyiségét. Sokszor látjuk azt, hogy valaki még rosszabb állapotba kerül, mert a családi működés „mérgezi”. A terápia mentén nincs lehetőség a család együttes bevonására, viszont a kliensek viselkedése felhívja a figyelmet a családi rendszerben kialakult diszfunkciókra. Így nekünk lehetőségünk van zavart keltő folyamatok feltárására, korrekciójára és megszakítására, amennyire ez lehetséges. Kiemelném, hogy terápia során mi csak a tüneteket mutató kliensekkel dolgozunk. A velük való elszigetelt munka nem mindig hoz tartós eredményt, mivel a zavar a rendszer – például a család – működésében, az egymás közötti interakcióban van.
Patrícia: Erről szól a családterápia: hogy noha úgy gondoljuk, ez az egyén betegsége, valójában a rendszer beteg. Ha az egyént kiemeljük és ő jobban lesz, akkor a rendszerben keletkezik egy változás, amit nem tud kezelni. Sokszor tapasztaljuk, hogy mi itt már megszakadunk egy-egy klienssel, de mivel a körülötte élők nem változnak vele, újra és újra ugyanoda tér vissza, ugyanúgy leromlik az állapota.
Adél: Ha vannak egyáltalán körülötte élők. Itt a kliensek jelentős részének nincs is családja, vagy, ahogy az előbb elhangzott, rosszabbul működik, mint maga a tünethordozó. A legnagyobb probléma az elmagányosodás, ami a reintegrációt is borzasztóan megnehezíti.
Félúton: Mi a jellemző, mennyire motiváltak a hozzátok érkező kliensek?
Brigitta: Sok kliens úgy érkezik hozzánk, hogy nincs otthona, munkahelye, jövedelme, összességében nagyon reménytelennek látja az életét. Az, hogy beköltözik, első körben az alapszükségleteit elégíti ki. Terápiás szempontból nekem az a reményem, hogy amikor megtapasztalja itt az egyéni konzultáció, a csoport és az elfogadó közösség hatását, kialakul egy belső motivációja arra, hogy önismeretre tegyen szert, fejlődjön, rehabilitálódjon.
Patrícia: Ez nagyon összetett. Nyilván nem jó a nulla motiváció, mert abból nem lesz terápia, de az is nagyon fontos, hogy mit vár, mit gondol, mi fog történni. Van olyan is, aki nagyon motivált, de irreális célokat tűz ki maga elé, ami akár a terápia abbahagyásához is vezethet. Nyilvánvalóan kell egy belátás, tudás arról, hogy valami nincs rendben, és kell a szándék is arra, hogy ez változzon. De a görcsös akarásnak is sokszor rossz a vége, elkerülhetetlen a csalódás. Fontos tudatosítani, hogy nem csoda történik, és nem is két hét alatt, ez egy folyamat. Aki pedig családi nyomásra jön el, az nagyon ritkán marad meg itt. A jelenlét önmagában kevés, kell az elköteleződés. Persze arra is van példa, hogy útközben jön meg a motiváció.
Brigitta: A gondozási terv is hasznos ebből a szempontból: szerződést kötünk a klienssel arról, hogy milyen problémáján dolgozunk, milyen céljai vannak. Ez azt is megmutatja, ha nincsenek célok. A bentlakóink és az ambuláns betegeink között is nagy a különbség, hisz a bejárósok többsége maguktól érkezik, alapvetően van bennük egy együttműködés. A bentlakóknál viszont gyakran az az elsődleges motiváció, hogy legyen lakhatásuk.
Adél: Az állapot is döntő – akik beköltöznek, általában rosszabb állapotban vannak, komolyabb a bajuk, mint az ambuláns betegeknek. Az állapot súlyossága, a motiváció és az alapszemélyiség kölcsönhatása határozza meg, kivel mire tudunk jutni. Ezeknek megfelelően, rugalmasan alakítjuk ki a terápiás célokat is. Nyilván nem ugyanaz a célunk egy hosszú ideje rossz állapotban lévő, kicsit már leépült skizofrén beteggel, mint egy ambuláns klienssel, aki friss gyásszal küzd.
Patrícia: Ugyanakkor magát a terápiás célt is nagyon nehéz megfogalmazni. Nagyon oda kell figyelni arra, hogy ne az én célom legyen, hanem a klienssé, úgy, hogy közben nem biztos, hogy ő magától felismeri. Jobban akar lenni, ezt tudja, de erre így önmagában nem lehet leszerződni. Miközben segítek részekre bontani a célját, figyelnem kell arra, hogy ő tegyen bele, ne én. És akkor megint itt vagyunk az irreális célok kérdésénél.
Adél: A kiindulási pont mindig a szenvedésnyomás. Abban sok eltérés van, hogy milyen szintű – valaki pszichésen megborult, és jobban szeretné magát érezni, vagy konkrétan hajléktalanná vált -, de a szenvedésnyomás hozza ide őket. A terápiás célok sokszor a folyamat előrehaladtával derülnek ki, mikor a beköltözés, ismerkedés után megnyugszanak a kedélyek.
Félúton: A gyakorlatban mennyire válik szét az ambuláns és bentlakó betegek csoportja?
Adél: Technikailag elválik: hétköznap napi kétszer van csoport a bentlakóknak, de azért a hasonló problémákkal küzdő nappalis kliensek is csatlakoznak néha. Ők választják meg, hányszor jönnek, van, aki mindig itt van, van, aki csak hetente egyszer-kétszer. A nappalisok jelentős része egyéni terápiába jár, és minden hétvégén van egy kifejezetten nekik szóló csoportunk is. Itt mély, önismereti témákkal foglalkozunk, ami rendszerint a jobb állapotúakat vonzza.
Brigitta: A bentlakósok csoportjába az önismereten és a pszichoedukáción kívül sok minden más is beletartozik: zeneterápia, séta, könyvtárlátogatás.
Adél: Igen, nekik a számunkra alapvetőnek tűnő dolgok is problémát jelentenek: régóta nem mozogtak, minden szociális tevékenységtől elszoktak. Az is feladatunk tehát, hogy tanítsuk őket, szélesítsük a látókörüket, hogy újra elkezdjenek zenét hallgatni, filmet nézni, sétálni, élmények érjék őket, azokat beszéljük meg. Sok kommunikációs, drámás gyakorlatot hozunk, memóriafejlesztő, játékos feladatokkal készülünk. Mivel maga a hiány nagyon komplex, pótolni is komplex módon kell. Az ambuláns klienseknél ezek az alapfunkciók általában rendben vannak, nekik az önismeret és a pszichoedukáció a fontos.
Brigitta: Amikor idejöttem, nem voltak magas elvárásaim a kliensekkel szemben. Aztán megtapasztaltam, milyen hihetetlenül mélyre tudnak menni önismeretben. Onnantól kezdve abban láttam a kihívást, hogy olyan feladatokat vigyek, amik segítenek nekik még tovább fejlődni, magukon dolgozni, egymáshoz kapcsolódni. Az én meglátásom szerint az a fő problémájuk, hogy csak felszínesen tudnak egymásra figyelni.
Adél: Igen, a pszichiátriai betegség mindenképpen izolál és erősen bezár, ebből kell kimozdítani őket.
Patrícia: Ahogy minden más csoport, a miénk is a kialakuló csoporttudatra épít, ami szépen meg tud itt jelenni, szemben egy kórházzal, ahol állandóan cserélődnek az emberek. Kérdés persze, hogy mennyire mélyen, de azért ismerik egymást, kialakulnak kapcsolatok, barátságok, van egy bizalmi légkör. Történeteket osztanak meg egymással, reflektálnak a másikra, megtapasztalják azt, hogy más is él ilyen problémával, és lehet, hogy neki van valami megoldási módja, tapasztalata. Azt is nagyon jó látni, hogy könnyen befogadják az új tagokat, segítenek nekik.
Félúton: Milyen ívet tud bejárni itt egy kliens a bekerüléstől a reintegrációig?
Adél: Itt jön képbe az alapszemélyiség. Megérkezik ide valaki valamilyen állapotban: onnantól kezdve az alapszükségletei ki lesznek elégítve, és a csapat, a hely alkalmas arra, hogy a bizalom kialakulhasson. Abban viszont, hogy ő innen meddig jut, már a személyisége a döntő. Láttunk itt már „csodákat”, amikor tényleg szörnyű állapotban jött valaki, de ahogy stabilizálódott, ahogy a doktornő beállította a gyógyszerét, és elő tudott jönni a személyisége, onnantól olyan gyors és látványos fejlődést produkált, hogy mostanra senki nem mondaná meg róla, hogy ő pszichiátriai beteg. Aki akar, és a személyisége is kedvez ennek, az nagyon szépen tud itt fejlődni. Természetesen ez függ attól is, mennyire súlyos a betegsége.
Brigitta: Nagyon nagy húzóerő az is, hogy sokan elkezdenek dolgozni, mikor jobban lesznek, és ez a többiekben is kialakít egy igényt arra, hogy munkájuk legyen. Mikor három éve idejöttem, alig egy-két kliens dolgozott, most meg a bentlakóknak több mint a fele.
Patrícia: Tényleg csodás dolgok történnek. Közben meg az a tragédia, hogy sokszor a kliens már készen állna arra, hogy visszaintegrálódjon a társadalomba, van munkája, tudna akár még egyet is vállalni, el tudja látni magát, teljes emberként tud funkcionálni, de egyszerűen a külső körülmények nem engedik. Nincs család, ami visszafogadná, annyit pedig nem keres, hogy egy albérletet egyedül fenn tudjon tartani. Küldenénk őket, mert készen állnak, de mégis hová?
Adél: Erre nagyon jó lesz a támogatott lakhatás, ami egyébként már tervben van, ez a következő projektje a Félúton Alapítványnak.
Patrícia: Igen, az már nagyon kellene. Ha megvalósul, önállósodhatnak anélkül, hogy magukra lennének hagyva, továbbra is szükséges mértékben tudunk majd velük foglalkozni.
Félúton: Mire lenne egyébként szükségük a kikerülőknek ahhoz, hogy fenntartsák azt az állapotot, amit itt elértek?
Brigitta: A gyógyszeres terápia a későbbiekben is nagyon fontos. Sokszor tapasztaltuk már, hogy azért került rosszabb állapotba valaki, mert elhagyta a gyógyszerét. Gyakori tévhit a betegekben, hogy ha már jól van, nem kell szedni. Azoknál, akik nem támogatott környezetben élnek, fennáll annak a veszélye, hogy nem tudják vállalni ezért a felelősséget.
Adél: Ez attól függ, mennyire alakult ki a betegségtudatuk, ami egyénenként nagyon eltérő lehet. Sok pozitív példát is tudok mondani, akik azt mondják, „persze, hogy szedem, hogyne szedném, attól vagyok jól”. A kevésbé ellenőrzött nappalis klienseknél azért gyakran előfordul, hogy az elején teszünk egy-két kanyart, csak megpróbálja gyógyszer nélkül is. Aztán mikor kiderül, hogy nem megy, akkor az orvossal együtt beállítják azt a minimális mennyiséget, ami kell. Néhány embernél ez valóban odavezet, hogy a jövőben elhagyhatja a gyógyszert. Ez is egy folyamat.
Patrícia: Igen, és az azért nagyon nagy lökést tud adni, az önértékelést nagyon megdobja, ha már valami külső kémiai szer nélkül is jól tudnak funkcionálni. De ehhez kell a komplex együttműködés az orvossal. Persze van olyan diagnózis, ami ezt nem teszi lehetővé. Én azt gondolom, a kikerülés után arra van szükségük, hogy kapcsolatban maradjanak velünk vagy más szakemberrel. Lehet, hogy ez már nem lesz olyan rendszeres, de fontos tudnia, kihez kell fordulni, mit kell csinálni, ha baj van. Nagyon fontos, hogy legyen egy védőháló, ahová nyúlni lehet, ha szükség van rá.
Félúton: Gondolom a közösség is egy ilyen fontos megtartó erő.
Brigitta: Igen, abszolút. Akár a bejárósokat, akár a bentlakókat nézem, ha már eljutnak odáig, hogy valamiben meg tudnak kapaszkodni, akkor sikereket érhetnek el. A reális önértékelés, helyzetfelismerés is fontos. Az irreális elvárások kudarcokba ütköznek, ilyenkor gyakran a sikertelenség érzésével találkoznak a kliensek.
Adél: Az is baj, ha semmilyen céljuk nincs. Meg kell találni ebben az egyensúlyt. Pont ez a pszichiátriai betegeknél a másik véglet, és talán ennek a munkának a legbosszantóbb része, mikor látjuk, hogy menne neki, tudna fejlődni, de mégsem teszi, mi meg persze nem tolhatjuk rá a saját elvárásainkat. Egy idő után ilyenkor be kell ismernünk, hogy mi mindent megtettünk, ő pedig felnőtt ember, neki kell eldöntenie, hogy végülis akar-e valamit magával kezdeni vagy sem.
Patrícia: Szinte már közhely, olyan sokszor elhangzik, de hihetetlenül fontos az önismeret egy segítőnek, hogy tudjam, az én megmentési fantáziámat tettem-e rá a kliensre.
Brigitta: Sokszor nagyon nehéz kivárni, időt hagyni, mikor a kliens még nem tart ott. Ha pedig már minden lehetséges módon megpróbáltuk motiválni, és még mindig ringatjuk, az már nekünk is megterhelő. Igen, a segítő szakmában dolgozunk és segítünk, de arra is figyelni kell, hogy mi közben hogy vagyunk ebben, mennyire visel meg minket, hogy állandóan falba ütközünk, sérülünk-e vagy sem. Az is egy érdekes kérdés, mennyire fontos a számunkra, hogy a kliensek elismerjék, hogy a terápiának köszönhetően lettek jobban.
Adél: Itt is fontos az arany középút. Nyilván az se jó, hogy „jaj, maga mentett meg”, de veszélyes, ha semmit nem ismer fel abból, milyen segítséget kapott. A lényeg persze tényleg az, hogy ő stabilan jól legyen.
Brigitta: És hogy ez tudatosodjon is benne! Sokszor észre sem veszik a kliensek, mennyi eredményt értek el. Például fél éve azon dolgoztunk, hogy legyen munkája, és mikor felveszik, továbbra is elégedetlen. Persze kell, hogy legyen következő cél is, de azért egy picit álljunk már meg, örüljünk annak, hogy idáig eljutott! Valahol társadalmi jelenség is, hogy nincs megerősítve az, ha valamit leteszünk az asztalra, mindig csak az elakadások, a nehézségek vannak kiemelve. Sok kliens fantáziájában az szerepel, hogy a terápia csak ventilálásra alkalmas, és arról nem lehet beszélni, ha valamit elértünk.
Patrícia: Pedig elképesztően lényeges, hogy az erőforrásokra irányítsuk a figyelmet. Nyilván, ha valaki eljön ide egy problémával, logikus, hogy azt gondolja, arról kell beszélnie, hiszen miért foglalkozzunk azzal, ami jó? De nagyon fontos átadni nekik, hogy ha nem lenne olyan erőforrás, amire építeni tudnak, akkor azzal a problémával sem tudnak mit kezdeni, amivel idejöttek. Tehát ezeket fel kell tárni, ennek pedig fontos része, hogy vissza kell jelezni, ha valamit elértek. A célokat pedig időről-időre át kell nézni újra, át kell értékelni, mi változott, változott-e valami, haladunk-e. Az is lehet, hogy a cél nem tükrözi azt, amit valóban akar, és akkor el kell engedni.
Félúton: Sokat beszéltünk az egyéni célokról. Társadalmi szinten milyen célokat lehetne megfogalmazni? Mit lenne fontos tudniuk az embereknek a pszichiátriai betegségekről ahhoz, hogy elfogadóbbak, támogatóbbak legyenek?
Brigitta: Talán pesszimistának hangzik, de úgy gondolom, mi nem tudjuk megváltoztatni a társadalmunkat, az előítélet él. Viszont a pszichiátriai betegeknek is van felelőssége, szűkebb és tágabb környezetükben nekik is bizonyítaniuk kell, hogy tényleg tudnak dolgozni, kapcsolódni. Minden oldalról megtett apró lépésekkel lehet változtatni, ha lehet egyáltalán.
Patrícia: Óriási zavar van a fejekben ezzel kapcsolatban. Ha valaki beteg, természetesnek vesszük, hogy elmegy orvoshoz és kezelést kap, de az nincs benne a köztudatban, hogy ez is kezelhető, együtt lehet vele élni, jobban lehet lenni. Nem halálos ítélet, ha valakinek van egy diagnózisa. Sokszor bolondoknak, őrülteknek nevezik őket, jellemző tévhit az is, hogy veszélyesek. Sajnos azok az egyedi esetek kerülnek be a médiába, amik ezt a sztereotípiát építik, nem a pozitív példák.
Adél: A fizikai betegségek párhuzamával a terápiában is gyakran élünk, sokat segít a betegségtudat kialakításában. A cukorbetegség jó példa, mert segít kilépni a meggyógyulok-nem gyógyulok meg kérdéskörből és megérteni, hogy akkor tud jól lenni valaki, ha törődik a betegségével. Ami a társadalmat illeti, azt kéne meglátni, hogy valójában semmi újat nem jelent egy-egy pszichiátriai elváltozás, mindenkiben meglévő jelenségekről beszélünk, és ezek nem kategóriák, inkább dimenziók. Érdekes kérdés, hol a határ, ki túlérzékeny és ki személyiségzavaros, ki “furcsa” és ki skizofrén.
Patrícia: Mintha valami hamis védettség-tudat is lenne az emberekben. Könnyű szörnyülködni és megnyugtatni magunkat, mennyire mások vagyunk. Holott az, hogy eddig nem kerültünk ilyen helyzetbe, nem biztosíték arra, hogy ezután sem fogunk. Nincs köztünk minőségi különbség: nála felszínre tört valami, ami attól még bennünk is ugyanúgy ott lehet.
