Egy alapítvány, három intézmény. Együttműködnek, funkcióikban, szolgáltatásaikban kiegészítik, támogatják egymást. Négy vezető, akik összehangolt munkájukkal, figyelmükkel, elhivatottságukkal teremtik elő ennek feltételeit. Emellett pedig jó velük leülni és beszélgetni, mert mindannyian nyitott gondolkodású, folyamatosan tanulni vágyó, választott területük mellett elkötelezett szakemberek.
Barabás Mónika – Intézményvezető, Félút Centrum
Gelsei Bernadett – Szakmai vezető, Orczy Klub
Komán Gabriella – Intézményvezető, Your Self Centrum; Szakmai igazgató, Félúton Alapítvány
Pócsi Adrienn – Intézményvezető, Orczy Klub
Hepke Bori – Kommunikációs munkatárs, Félúton Alapítvány
Bori: Honnan érkeztetek az alapítványhoz, hogyan talált meg titeket ez a feladat?
Gabriella: Pszichológusként végeztem Szegeden és a szakdolgozatom kapcsán kerültem kapcsolatba alkoholbetegekkel. Felkerestem az Anonim Alkoholisták közösségét, hogy minél több érintettet bevonhassak a vizsgálatba; és hát beleszerettem. Beleszerettem a módszerbe, beleszerettem a lépésekbe, beleszerettem azokba az emberekbe, akik ott kezdtek el józanodni. A felépülési program egész filozófiája magával ragadott. Nekem megvolt a 90 nap-90 gyűlés, sok időt töltöttem ott. Az volt a benyomásom, hogy ha mindenki használná a tizenkét lépést, nem itt tartana a világ. Miután ennyire hatott rám az AA-ba járó emberek élete, az életmódváltás, a józanodás, a személyiség fejlődése, biztos lett, hogy ezen a területen maradok. Innen egyenes utam vezetett az alapítványhoz.
Bori: Nem függőként hogyan tudtál kapcsolódni ehhez a közösséghez?
Gabriella: Először nyitott gyűlésekre jártam. Ott kezdtem el beszélgetni a betegekkel arról, hogy ki vagyok, mit keresek itt, mit szeretnék: hozzájárulásukat kértem a vizsgálathoz. Később, mivel nyilvánvaló volt, hogy a nyitott gyűlések száma kevés az igazi bevonódáshoz, minden alkalom úgy indult, hogy kinyitják-e nekem a gyűlést. Egyetlen alkalommal utasítottak csak vissza. Természetes részévé váltam az AA-nak.
Bernadett: Ahogy így hallgatlak az AA-ról, a rehabokkal kapcsolatos érzéseim jutnak eszembe. Nekem az volt ilyen nagy szerelem, minden, ami ott történt, az emberek, a segítők, a terápia, a felépülés. Egyetem ötödik évében, fiatal, lelkes diákként mentem ki Komlóra, ott csináltam a nagy gyakorlatot. Mai napig az ottani csoportok inspirálnak, ezt vittem tovább. Utána persze eljártam AA gyűlésekre én is. Nekik köszönhetem, hogy megértettem, mi az a Felsőbb Erő. Hogy az egy ilyen fizikai síkon felülemelkedő nagy, kollektív tudat. Amikor ezt felismertem, annak volt valami olyan megható ereje, hogy emlékszem, napokig egy ilyen zokogós transzállapotban voltam, olyan volt, mint egy teljes megtisztulás…
Gabriella: Nagyon átható, igen… én nagyon hiszek abban, hogy a területen dolgozó szakembereknek fontos ezt megízlelni. És ez nem évi egy gyűlésen való megjelenést jelent.
Mónika: Én kicsit messzebbről érkeztem, hét-nyolc évig foglalkoztam rendezvényszervezéssel. Előtte egészségügyi középiskolát végeztem és egy HÍD képzést, ami főként mentálhigiéniéről, pszichiátriáról szólt, már akkor elindult tehát egy ilyen érdeklődés. Jártam drámára is: nagyon szerettem benne lenni ebben az önismereti folyamatban, megtudni dolgokat saját magamról. Ez egy élethosszig tartó fejlődés. Később újra tanulni kezdtem, a Wesley-n, komplex művészeti terápia szakon, jelenleg pedig másodéves pszichológus-hallgató vagyok. Akkoriban már szerettem volna elhelyezkedni ezen a területen. A Félúton Alapítványról régóta tudtam, számomra afféle etalon volt. Amikor végül rákerestem az interneten, teljesen bezsongtam attól, hogy pszichiátriai vonal is van. Felhívtam Gabit. Talán első körben nem is sikerült eljutni hozzá, de nem adtam fel, érdeklődtem, próbálkoztam. Egyszer csak végre azt mondta, hogy van megüresedés, sikerült bekerülni. Ez volt a vágyam és valóra vált. Nagyon örültem.
Gabriella: Engem személyesen is érintett Móni jelentkezése. Egyrészt átjött egy csillogó szemű, lelkes pályázó motivációja, másrészt picit hasonló volt a történetünk induláskor. Én is így érkeztem annak idején, számomra is a Félúton volt az a hely, ahová mindenáron jönni szerettem volna, és sikerült átadnom a lelkesedésemet Csabának, hogy életem-halálom, én itt szeretnék dolgozni. A Félút Centrumban kezdtem, két év múlva jelentkeztem a Your Selfben megüresedett intézményvezetői pozícióra. Móni pedig terápiás munkatársként kezdett nálam, és két év múlva intézményvezető lett a Félút Centrumban.
Bernadett: És hogy lettél te az egész alapítvány szakmai vezetője?
Gabriella: Az évek során újra meg újra jöttek olyan döntések, melyeket az egész alapítványra vonatkozólag kellett meghozni. Azt hiszem, 2011-ben került kimondásra, hogy legyek én a szakmai igazgató. A Your Self viszont megmaradt törzshelyemként.
Bori: Mónika, neked mit adott a Your Selfben töltött két év?
Mónika: A képzésből akkor még egy évem volt hátra. Nagyon fontos volt nekem, hogy olyan elismert szakemberektől tanulhattam, mint például Hárdi professzor (Dr. Hárdi István – pszichiáter – a szerz.), aki a dinamikus rajzvizsgálatot útjára indította. Hihetetlen, hogy egy adott tematika alapján elkészített pillanatnyi rajz mennyire meg tudja mutatni az aktuális állapotot. A Your Selfben igyekeztem minél gyakrabban elvégezni ezt a vizsgálatot ugyanazokkal az emberekkel. Nagyon jó volt visszanézni, hogy honnan hová jutottak el. Csodálatos élmény látni valakinek a változását, ahogy ez ténylegesen megmutatkozik, szembetűnővé válik. Időközben hallottam, hogy megüresedett itt a szenvedélybetegeknél az intézményvezetői pozíció, és kacérkodni kezdtem a gondolattal, hogy átjönnék ide. Így is lett.
Bori: Mi az, amiért ennyire magadénak érzed ezt a területet?
Mónika: Pont most történt egy eset, ami nagyon jól mutatja, mit jelent ez nekem. Volt egy tévés megkeresésünk, és gondoltunk néhány névre a kolléganőmmel, akik szerepelhetnének. Megkérdeztük őket, és többen is gondolkodási időt kértek. Nekem pont ez tetszik a józanodásban: akármilyen csábító is egy lehetőség, nem most döntök, nincs ilyen, hogy azonnali helyzet elé állítanak. Igenis alszom rá, megbeszélem a szponzorommal, és végül valóban egy józan gondolat lesz a döntésem mögött. Manapság állandóan azonnali helyzet elé akarnak minket állítani: most vásárolj, most válaszolj, most csináld ezt, most csináld azt – és ebbe tényleg bele lehet őrülni. Sokkal többször lenne jó megállni és átgondolni élethelyzeteket.
Bernadett: Bátorság is kell ahhoz, hogy kimond, még gondolkozol rajta. Furcsán néznek rád, hogy “mit gondol ez, nincs erre időnk”.
Gabriella: Igen, és magamat is ismernem kell, hogy tudok-e józanul gondolkozni ilyenkor, el tudom-e dönteni, hogy akarom, nem akarom.
Bernadett: És itt jön az, amit Gabi mond, hogy az AA-t mindenkinek használnia kéne. Ahogy néhány hónapra minden hétköznapi ember elmehetne egy rehabra is, hogy kicsit áthassa ez a szemlélet.
Bori: Olyan megnyugtató egyébként, hogy ezt mondjátok, mert én már évek óta úgy érzem, hogy ami az önsegítő csoportokon vagy gyűléseken elhangzik, az mindenkire vonatkozik, mindenkinek hasznos.
Gabriella: Én abszolút próbálom működtetni az AA filozófiáját és a tizenkét lépést a saját életemben. Attól függetlenül, hogy nem vagyok alkoholbeteg, úgy érzem, hogy az elmúlt évek alatt nagyon magamévá tettem.
Bernadett: Jó segítővé is akkor tudsz válni, ha magadévá teszed. A szenvedélybetegség pont az a kategória, amit csak így lehet. Látom a pszichológus hallgatókon, hogy nem értik, hogy lehet csoportot vezetni úgy, hogy egyben sajátélményű is vagy. Nem tanulták meg, sőt, azt tanulták, hogy tilos beleadni magukat, szemlélődőnek kell maradniuk. Ez bármelyik más területen igaz is, de ha a szenvedélybetegeknél az marad, akkor hibát hibára fog halmozni. Saját példámból tudom. Onnantól kezdtem hiteles szakember lenni, hogy beletettem magamat. De a mértékét, hogy mi szól rólam, mi a kliensről, meg kell tanulni. Ez egy iszonyú vékony mezsgye, amit nem látsz jól, ha nincs mögötted sajátélményű terápiás múlt.
Gabriella: A pszichológus képzésben a szenvedélybetegek kapcsán valóban nem mutattak igazi módszert arra, hogyan lehet segíteni. Leginkább a szakma toporgása került átadásra. Ezért is volt számomra a tizenkét lépés és a Minnesota-program ennyire átütő. Mert ez tényleg egy olyan módszer, amellyel szenvedélybetegként tartósan minőségi életet lehet élni. Gyógyulás nincs a mi szakmai elképzelésünk szerint, nem is ezt ígéri a program, hanem a javulást, a felépülést, a tartós józanságot.
Bori: Adrienn, ha jól tudom, te is más területről érkeztél.
Adrienn: Én korábban gondozási központ vezetőként dolgoztam idősekkel. Tavaly jött egy olyan döntés az életembe, hogy szeretnék munkahelyet váltani. Szolnoki vagyok, de megcéloztam Budapestet is. Minden hirdetésnél célom volt megismerni magát az intézményt, úgyhogy a Félúton Alapítványnak is utánanéztem: nagyon tetszett a szervezeti felépítés, a Minnesota-program, amit egyből kinyomtattam, átolvastam. Tudtam vele azonosulni, mert a Felsőbb Erőben való hit és a “csak a mai nap” szlogen, amit az AA-sok használnak itt az Orczyban, nagyon közel áll hozzám.
Bori: Szenvedélybetegekkel volt tapasztalatod?
Adrienn: Még korábban ruhaipari instruktorként varrást tanítottam munkanélkülieknek. Nem tudtuk addig elkezdeni a foglalkozást, amíg nem beszéltük át a saját problémáikat: sokan voltak érintettek hozzátartozójuk függősége miatt. Már ekkor találkoztam tehát ilyen jellegű mentális segítségnyújtással. Utána szintén munkanélküliekkel dolgoztam foglalkoztatási tanácsadóként egy EU-s projektben, ott is ezzel szembesültem. Úgy éreztem, én szívesen segítek, szeretek beszélgetni az emberekkel. A társadalmi szintű megítélés is nagyon szemet szúrt és mai napig bennem van, milyen könnyen ítélik meg a szenvedélybetegeket. Ezekből született már felnőtt fejjel az a döntés, hogy elvégzem a szociális munka szakot. Később a családterápia is érdekelni kezdett. Azt gondolom, itt is sok esetben nagyon jó lenne az egész családdal foglalkozni.
Bernadett: Idekapcsolódnék is akkor azzal, hogy a terápiánk itt az Orczyban tulajdonképpen egy mix. Az AA alapelvként van jelen a programunkban, de sok más módszert is ráépítünk. Nagy megvilágosodás volt nekem például a tapasztalati szakemberek szerepe, hogy a beteg tényleg orvostól orvosig mászkál, de akkor történik vele valami, amikor tapasztalati szakemberrel találkozik. Nagyon érdekes színt ad ennek a munkának, hogy a kollégák között leállt, tapasztalati szakemberek is vannak. A másik felismerésem, hogy más is működhet. Régen az volt a fejemben, hogy csak a rehab a hatékony. Továbbra is azt gondolom, hogy a leghatékonyabb, ha a felépülés a cél…
Gabriella: Ha a felépülés a cél, igen. De addig el is kell jutni.
Bernadett: Igen. A nappali ellátásnak az a jellegzetessége, hogy nem tud annyira megfogni, ezért az a fontos, hogy kialakíts egy ütős programot és egy olyan jól működő közösségi teret, ami most nálunk létrejött. Amíg itt van a kliens, addig a józanodására, a felépülésére tud fókuszálni.
Bori: És ha itt az Orczyban megtartasz valakit, akkor ő innen továbbmehet a Félút Centrumba vagy akár a Your Selfbe, nem?
Gabriella: Abszolút van átjárhatóság, igen. Ahogy Bernadett is mondja, a rehab nagyon jó terület arra, hogy a beteg felépülése igazán áthatóvá váljon, de odáig el kell jutnia, hogy azt mondja, ő bizony bemegy egy rehabra. Az alacsonyküszöbű ellátással a legnehezebb helyzetben lévő betegeket érjük el. Tehát elindulunk a legalacsonyabb küszöbű segítéstől, ártalomcsökkentéstől, eljutunk odáig, hogy közösségi tér, nappali ellátás, innen pedig mehetünk tovább a Minnesotába, ha a betegnek megvan a motivációja arra, hogy lerakja a szert, mert ott már teljes szermentesség a részvétel feltétele. A drogbetegeket rehabra irányítjuk, hiszen a Félút Centrumban alkoholbetegek és szerencsejátékfüggők terápiája zajlik. A kettős diagnózisú kliensek esetén mi – a Félút Centrum terápiája előtt, után, vagy az Orczyval összehangolva – a Your Selfben biztosítani tudjuk a terápiát a pszichiátriai problémára specializáltan. Így működnek együtt az intézmények. És van még a közösségi ellátás, ami egy speciális segítési mód a kliens lakóhelyén. A hét szolgáltatás átfogja azt a spektrumot, ami a betegek különböző állapotaiban segítséget tud nyújtani.
Bernadett: Gyönyörű és nagyon ritka, hogy mindez házon belül megoldható. Talán nincs is rá példa. Fontos még, hogy itt az Orczyban megláttuk és felvállaltuk, hogy foglalkozni kell a kettős diagnózisú betegekkel. Pszichiáterek, orvosok vannak nálunk, akik segítik a kollégáinkat. Ez elengedhetetlen, mert a designer drogok az eddigieknél is durvább elterjedése várható.
Bori: Maguk a szerek, a designer drogok okozzák a pszichiátriai betegséget?
Bernadett: Igen. Ha rendszeresen, hosszú ideig használsz designer drogot, akkor minimum egy paranoiát kialakít benned, de akár nagyon torz személyiségzavart is. Ha pedig bármiféle hajlamod van rá, akkor már egy használat is képes előhívni belőled a skizofréniát. A rehabok félnek ettől.
Gabriella: Társadalmi szinten is ez a nagy probléma, hogy félünk, elítéljük, undorodunk, ahelyett, hogy azt mondanánk, beteg. Mint ahogy egy magas vérnyomással küzdő vagy egy cukorbeteg kapcsán sem merül föl az, hogy ő a hibás, rossz ember. Nem, neki cukorbetegsége van, amit karban kell tartani.
Bori: Igen. Ha szenvedélybetegekről van szó, a társadalmi reakció már-már a démonizálással, kollektív rettegéssel egyenlő. Mit gondoltok, miért van ez?
Gabriella: Én a pszichiátriai betegekről nyilatkoznék és egyértelműen a média hatását emelném ki, ami óriási őrületet gerjeszt, hogy a pszichiátriai betegek milyen veszélyesek. Másról sincs szó, csak arról, ki kiben mártott meg kést, kit fojtott meg. Nagyon káros tendencia, ami sokakat befolyásol.
Mónika: Szenvedélybetegek kapcsán az jut eszembe, hogy azért egy kontrollvesztett állapot ellenszenvet tud kiváltani. Most mi is itt ülünk, kellemesen beszélgetünk, de ha mellettünk hárman-négyen részegeskednének, bekiabálnának, annak mi sem örülnénk.
Gabriella: Nyilvánvaló ellenérzést szül, ha valaki az árok szélén saját hányásában, vizeletében fekszik. Megvan az a tapasztalatunk is, hogy egy piás hazudik, lop, a család kosztpénzét elissza. Ebből aztán jön a következtetés, hogy rossz férj, rossz apa, rossz ember. Ehhez képest a pszichiátriát egy kicsit máshogy látom, mert skizofrén betegekkel ritkán van tapasztalata a laikusoknak, csak a médiából özönlő rémálommal találkoznak.
Mónika: A probléma az, hogy könnyű ezeket a dolgokat jellemhibaként felcímkézni valakire. Nem azt nézzük, hogy ő szenved ebben a betegségben, és ő saját magát is jellemhibaként éli meg. Ugyanígy nem elfogadható, nem érthető, ha valaki például otthon fekszik és nem bír kimenni az utcára. Azt mondják neki, “mi az, hogy nem tudsz kimenni, szedd már össze magad, miért nem mész el dolgozni?!”.
Gabriella: Meg azt, hogy “bárcsak én is megtehetném, hogy otthon fekszem, de nekem meg kell etetni a gyerekeket”.
Mindkét oldalon, a szenvedélybeteg és a társadalom “fejében” is az van, hogy az, hogy valaki iszik vagy nem iszik, két sört tud inni vagy negyvenkettőt, kizárólag morális kérdés. És ha ő nem tud kettőnél megállni, akkor ő a hibás.
Adrienn: Ezen kívül szerintem egyrészt nincs elég ismeretük az embereknek, másrészt a szenvedélybetegek tünetei annyira látványosak, hogy az is visszariasztja őket.
Gabriella: Az előítéletekről az jutott még eszembe, hogy az átmeneti otthonunkban, ahol főként skizofrén betegek vannak, tizenhatan laknak egy időben. És szerintem a világ nem gondolná, hogy ezeknek a betegeknek jelenleg a fele dolgozik. Az alapítványunknál nincs munkalehetőség, ők mindannyian rendes munkaviszonyban, külső munkahelyen dolgoznak, felelősséggel, precizitással, odaadással. Ugyanúgy utaznak reggel a buszon, délután ugyanúgy “hazajönnek”, mint mi. A skizofrén betegekről valahogy nem ez a kép él a köztudatban – itt jön megint a média hatása -, hanem hogy a rácsos ágy szélén ülnek, csorog a nyáluk és be kell zárni őket, hogy ne okozzanak bajt.
Bori: Egyébként a terápia mely szakaszában vannak azok, akik már dolgoznak?
Gabriella: Ez egy út. Onnantól, hogy a kliens bekerül hozzánk, elindul az állapotának stabilizálása. A stabilizálódás mentén jutunk el ideális esetben oda, hogy már képes lesz munkát vállalni, megtartani a munkahelyét. Nagyon nagy dolog, hogy a nálunk lakók közül ennyien dolgoznak, úgy, hogy sokszor két diplomával, pszichiátriai betegség nélkül is nehéz elhelyezkedni. Ezeket az eredményeket is ki kell hangosítani. A megjelenő könyvet szintén ezért tartom fontosnak, mert a klienstörténetek azok, amik segítenek megmutatni, átélni ezeket a helyzeteket. Én intézményvezetőként nagy lelkesedéssel beszélek, hozom a számokat, de áthatóbb egy kliens szájából hallani, hogy ő honnan indult, min ment keresztül, és most hogyan tud minőségi életet élni.
Mónika: Igen, a felépülés a hangsúlyos. Az, hogy van felépülés mind a szenvedélybetegségből, mind a pszichiátriai betegségből. Mindkét esetben a betegségtudat kialakítása a legfontosabb. Hogy tudja, a terápiás folyamat vége nem a vége! Magával kell vinnie a betegségtudatot, mert így fog tudni dolgozni magán, így fog receptet íratni, így fog magára figyelni. Nem úgy, hogy azt gondolja, én most már jól vagyok, meggyógyultam. Ez egy élethosszig tartó folyamat, amivel törődni kell. Mert mindkét betegségcsoportnál ugyanúgy vissza lehet esni.
Gabriella: A nálunk zajló pszicho-edukációban tanulja meg a kliens saját maga figyelését is. Hogy mik azok a jelek, tünetek, amik jelzik a rosszabbodást, és akkor hová, kihez tud fordulni, mielőtt a lejtő legalján találná magát. Nagyon fontos tanulási folyamat ez. Ezért jó párhuzam szerintem a cukorbetegség, mert a cukorbetegnek is élete végéig figyelnie kell magára, meg kell tennie bizonyos dolgokat, amitől teljes élete lehet, bár meggyógyulni nem fog.
Bernadett: A tapasztalati szakember pedig ezt tudja megmutatni, hogy ő hogyan ment ezen keresztül. Empatikusabb tud lenni például a sóvárgás kapcsán, mint én. Az a lényeg, hogy legyen mögötte szaktudás és terápiás múlt is.
Mónika: Szerintem is, és nagyon fontos, hogy a szakembereknek legyen önismeretük. Ami indulhat onnan, hogy ő leállt szenvedélybeteg, de a legfontosabb, hogy tisztában legyen a saját érzéseivel. De az empátiával vitatkoznék. Én azt gondolom, hogy nagyon sok mindent, amit a függők átélnek, átélünk mi is, csak más minőségben. Átéljük a tehetetlenséget, a sóvárgást, a kiszolgáltatottságot. Olyan élethelyzetek ezek, amikkel mind találkozunk. Csak talán kicsit másképp. Nem olyan élesen.
