Egy nyolcadik kerületi bérház hűvös, udvarra nyíló lakásában találkoztam Annával. Ő az ágyra ült, nekem odahúzott egy kis széket. Szabadkozott a hideg miatt, ami a következő pillanatban már egyikünket sem zavart: elsodort minket a beszélgetés. Anna húsz évig volt prostituált. Történetét már sokakkal megosztotta, olykor mégis nehéz volt beszélnie. Helyzete most sem könnyű, de a nélkülözés, lelki terror, sokszor napokig tartó éhezés ellenére volt bátorsága változtatni. Most új tervei, álmai vannak: segíteni szeretne azoknak a lányoknak, akik ki akarnak szállni. Ismerik őt, már most is sokan fordulnak hozzá és ülnek időről-időre azon a bizonyos kis széken. A prostitúciót ő súlyos szenvedélybetegségként határozza meg, amiből nagyon nehéz felépülni. Utólag már tisztán látja: legbelül végig csak szeretetre vágyott.
“Nagy álmaim voltak, tanár akartam lenni”
Félúton: Hogyan keveredtél bele?
Anna: Én nem tudtam soha megmaradni, mindig a köves úton jártam. Talán hippinek kellett volna lennem. Hatalmas szabadságvágy volt bennem, meg szeretethiány is: intézetben nőttem fel. Már tizenkét-tizenhárom évesen szökdöstem. Stoppoltam, és hát jött az, hogy nem pénzt kértek érte, hanem simogatást. Gyerekésszel föl se fogtam, hogy mi ez, hogy vannak örömlányok, prostitúció meg ilyenek, csak sodródtam. Pedig tanulni szerettem, ment is. Nagy álmaim voltak, tanár akartam lenni. Nyolcadik után kollégiumba kerültem, a kézilabda volt a mindenem, állandóan edzettünk, országos versenyt nyertünk. Egy edzés miatt egyszer később mentem haza a kelleténél, a nevelőnőm pedig elkezdett velem kiabálni, hogy “mit képzelsz, rohadt cigány”. Bejött utánam a fürdőbe, hozzám vágta a fogpoharat. De én se hagytam magam, visszaütöttem. Fegyelmi tárgyalásunk volt. Őt elbocsájtották, nekem meg azt mondták, két választásom van: vagy javítóintézetbe kerülök, vagy vissza anyukámhoz. Be is hívatták.
Félúton: Akkor találkoztál először édesanyáddal?
Anna: Nem, kilenc éves koromban. Akkor keresett meg elsőnek. De nem alakult ki köztünk semmi szoros. Hazavitt nyári szünetre, de nem bántak jól velem, úgyhogy inkább visszaszöktem az intézetbe. Még kértem is a nevelőt, hogy ne engedjenek haza vele. Ezúttal is kiderült, hogy igazam volt: csak addig voltam jó nekik, amíg meg nem kaptam az életkezdésit. Elköltötték, aztán el is küldtek. A falunkban megismerkedtem egy pasival, azok meg csak azért fogadtak be, hogy asszony legyen a fiuknak. Cigányoknál így szokás tudod, egymás mellé fektetnek és kész. Nem volt se szerelem, se semmi, de mikor jött a gyerek, már úgy voltam, hogy maradok vele. Pedig alkoholista volt, a család meg nagyon szegény. Én az intézetben megszoktam, hogy tiszta vagyok, fürdök meg minden, itt aztán lesüllyedtem az ő szintjükre.
Félúton: Ki tudtál törni?
Anna: Tizenkét évet éltem vele, addig bírtam. Akkor úgy gondoltam, inkább beadom intézetbe a gyerekeket (nagylányomat és ikreimet). Tapasztalatból tudtam, hogy jobb dolguk lesz így. Anyámék sem segítettek, azt mondták, amilyen rózsát szakítottál, olyat szagoljál. Na, ekkor kezdtem el igazából: elmentem diszkóba, és olyan palikat kerestem, akiknek kocsijuk volt, hogy elvigyenek a gyerekekhez. Nem sokkal később összejöttem a volt élettársammal, akivel huszonkét évig voltunk együtt. Most váltunk el nemrég… Lekerültem vele Nyírgyulajra, ott aztán még rosszabb életem lett. Kényszerítettek, hogy álljak ki az útra. Nekem nem tetszett, hogy őneki dolgozzak, de a testvérei, a mamája nagyon befolyásolták. Rettenetes volt, kocsiban, út szélén, mosdás nélkül, egymás után. De muszáj volt kimenni, megvert, ha nem kerestem. Amikor a mamája meghalt, mondtam neki, hogy én ezt nem csinálom, akkor inkább feljövök ide Pestre.
“Mindenki azt akarja pótolni, ami hiányzik az életéből. Mi azzal, hogy adunk és azt hisszük, ők is szeretetet adnak nekünk.”
Félúton: Azon gondolkozom, milyen érzés lehetett, hogy te szerelmes voltál ebbe a férfiba, ő pedig azt várta el tőled, hogy kiállj az utcára.
Anna: Mai napig szeretem. Hát igen… van egy mondás tudod, cigányok közt, hogy aki szereti a feleségét, az nem hagyja, hogy kint álljon az utcán. De főleg a testvérei követelőztek, hogy tegyünk le valamit az asztalra, ott Szabolcsban meg bevett szokás volt kiállítani a nőket. Aztán én azt mondtam, hogy inkább Pesten leszek prosti, mert itt legalább jól lehet keresni, meg mások a körülmények. De nem úgy fogtam föl, hogy most jaj istenem muszáj, kényszer, nem. Én örömmel voltam prosti. Lehet, hogy nevetséges, de olyankor éreztem azt, hogy kellek a férfiaknak, hogy én kellek nekik, amikor kiálltam az utcára. Mindegy, hogy csak arra a pár percre, de magamért kellettem, kiválasztottak engem. Ez önbizalmat adott. Magamról, meg most már sok más lányról is tudom, hogy azért állunk ki, hogy adni tudjunk, azért állunk ki, hogy szeressenek.
Félúton: Furcsa ellentmondás ez, nem? A prostitúció látszólag csak a pénzről szól: nem vársz szeretetet a férfitól, ahogy te sem azt vállalod, hogy szeretni fogod vagy a barátnője leszel.
Anna: Csak azt mondom, hogy legbelül mi van. Legbelül mindenki azt akarja pótolni, ami hiányzik az életéből. Mi azzal, hogy adunk és azt hisszük, ők is szeretetet adnak nekünk.
“Mama, menjünk világgá. Hagyjuk itt a papát”
Félúton: A gyerekeket időközben kivetted az intézetből. Mennyit láttak ők abból, ami körülöttük zajlott?
Anna: Harminc éves koromtól mindennap kimentem, közben neveltem a gyerekeket (azt a kettőt is, akiket a párom hozott a családba). Mindig azt hittem, hogy jót teszek, mert megadtam nekik mindent: föl tudtam nevelni, iskoláztatni tudtam őket, nem éheztek soha. Unokáim is lettek, három kislány és egy kisfiú, aki most nyolc éves. Az élettársammal a viszony az évek során már nagyon elmérgesedett. Örökké csak részeg volt, nem törődött semmivel, később agresszívvé is vált. Márk, a kis unokám három éves lehetett, amikor már menekülnünk kellett előle, elbújtunk, amikor jött. Egy ilyen alkalommal a kicsi összetette a kezét és könyörögni kezdett nekem, hogy “mama menjünk világgá, hagyjuk itt a papát”.
Akkor tényleg elszakadt bennem valami. Hogy itt van ez a kisgyerek és ezt látja. Elkezdtem belegondolni ezekbe a dolgokba és egyre depressziósabb lettem. Jöttek a vendégek, én meg már mindent kitaláltam, csak ne kelljen velük mennem. Tudtam, hogy a gyerek mindent hall, mindenre odafigyel, mindent ért. Kezdtem arra gondolni, hogy talán máshogy is meg lehet ezt oldani. Akkoriban jött egy szocmunkás az életembe, Bea a Félúton Alapítványtól. Nem szerettem soha idegentől segítséget elfogadni, most sem szeretek, aztán mégis így alakult.
Félúton: Időben hol tartunk ekkor?
Anna: Talán öt-hat évvel ezelőtt. Már azelőtt is próbálkoztak velem, de nem nagyon álltam szóba velük. Az Emma néni is győzködött a Kesztyűgyárból, hogy menjek le az ottani női csoportba, amit ő vezetett. Nagyon mélyen voltam akkor már. Megvonták az álláskeresőimet is, az élettársam meg kimutatta a foga fehérjét, amiért semmi pénzt nem kapok és még kiállni sem akarok. De én olyan depressziós voltam, hogy semmi nem érdekelt, csak néztem magam elé. A csoportba nem mentem, mindig találtam kifogást. Egy ideig vártak, de nem hagyták, hogy túl sokáig üljek itthon magamban, egy nap Emma néni egyszerűen csak átvitt. Hát én elég zárkózott vagyok amúgy is, de mikor azt a csoportot megláttam… hogy mindegyik magyar, csak én vagyok cigány is, kurva is. Az életben addig csak lenézést kaptam még ezért mindenkitől. De ott nem. Nagyon jól fogadtak, maguk közé ültettek, nem voltak lekezelőek. Csak annyit kellett elmondanom, amennyit akartam. De mivel én azért szeretem a pletykáknak elejét venni, inkább megmondtam, hogy prosti voltam, az is vagyok.
“A megrepedt nádszálat nem töri el,
a füstölgő mécsest nem oltja el.” (Ézs. 42, 2)
Félúton: Hogyan jött az életedbe a vallás?
Anna: Először a csoportban hallottam Istenről. Jó, mi cigányok hívők vagyunk, de én úgy gondoltam, ha van Isten, akkor mégis miért nem ad nekem más lehetőséget. Nem is imádkoztam, csak megszokásból sóhajtottam néha, hogy jaj Istenem, segíts már. Ebben a csoportban aztán mégis elkezdett érdekelni a dolog. Már úgy 4-5 hónapja jártam, amikor egyszer jött a Bea, hogy lenne egy lehetőség, lemehetnék Dömösre, a Kékkeresztbe (szenvedélybetegeket segítő református misszió – a szerz.).
Félúton: Volt problémád egyébként az alkohollal vagy más szerrel
Anna: Nálam minden közrejátszott, egy rövid ideig az ital is, de főleg a játékgép. Azt azért is volt olyan nehéz abbahagyni, mert mindig nyertem, nem is kevés pénzt. Na, mikor mondták, hogy mehetek, nagyon kellett már valami. Sokszor arra gondoltam, hogy öngyilkos leszek, vagy az élettársamat ölöm meg. Nagyon rossz gondolataim voltak.
Félúton: Mi történt ott veled? Mi változott?
Anna: Először mindenki kapott egy igét. Az enyém az volt, hogy valami nád… a megrepedt nádat… na, nem jut eszembe. Az volt a lényege, hogy ha a szívedben csak egy kicsi parázs van Isten felé, akkor azt ő lángra gyújtja és megsegít. Vendégeket hívtak, akik megtértek és úgy hagyták abba az ivást, ők mondták el a történetüket. Engem ez érdekelt a legjobban, ezzel fogtak meg, csak hallgattam, hallgattam, őket hogyan segítette át a hit a nehézségeken. A többiek sokat jártak sétálni, nekem viszont fájt a lábam, úgyhogy nem mentem velük. Helyette kaptam egy Mária Magdolnáról szóló könyvet, azt olvasgathattam. Tudod, állítólag ő is prosti volt. Mintha nekem szólt volna az a könyv. Magamban mondtam, Istenem, ha vagy, akkor mért nem segítel rajtam is? És akkor olyan melegség járt át valahogy. Átjárt egy érzés, hogy nem vagyok egyedül. Onnantól fogva elkezdtem beszélgetni Istennel. Úgy voltam vele, hogy ha ő velem van, akkor már mit érdekelnek ilyen dolgok, hogy lenéz meg lelki terrorban tart a párom. Onnantól nem is figyeltem rá, csak jártam a csoportba, olvastam a bibliát. Teljesen más emberként jöttem haza.
“Erőt adott ahhoz, hogy ki tudjam mondani az első NEM-et”
Félúton: Innen még vezetett út vissza az utcára?
Anna: Ekkor már eldöntöttem, hogy egyáltalán nem megyek ki dolgozni. Dömösön volt egy ilyen előadás, hogy “ki vagyok én?” – ami nagyon elgondolkodtatott, erre akartam rájönni. Mert régen nekem mindig azt mondták, “senki vagy, nincs rád szükség”, a családom is. És én is így éreztem belül. Természetesnek vették, hogy kiállok, keresem a pénzt, nincsenek érzéseim. Amikor hazajöttem, megkérdeztem tőlük, hogy szerintetek ki vagyok én (elérzékenyül, sírni kezd)? Tudod: hogy mit jelentek nekik? És persze az volt a válasz, hogy “jaj, anyu hagyjad már”, meg a páromtól, hogy “jaj hát szeretlek én” – olyan félmámorosan. Én meg elmondtam – ez elég kemény beszélgetés volt – hogy én is ember vagyok, nekem is vannak érzéseim, én is vágyom arra, hogy egy férfi ne úgy nézzen rám, mint egy rossz nőre, akibe csak beléürít. Azt szeretném, ha valaki szeretne, megölelne, csakúgy, magamért. De hát én ezt nem kaptam meg sose, mai napig nem kapom meg. Talán az unokámtól, a Márktól, ő feltétel nélkül szeret. Neki remélem már jobb lesz, nem úgy él majd, ahogy mi éltünk.
Félúton: Hogyan éreztette a hatását ez a két hét? Tovább tudtad vinni a változásokat?
Anna: Kezdtek jönni a csodák. Olvastam egy könyvben, hogy “tanulj meg nemet mondani”. Na, azt sose tudtam, se gyerekeimnek, se élettársamnak, senkinek. Elhatároztam, hogy elmegyek egyedül a munkaügyi központba, elintézem a dolgomat. Kértem Istent, hogy bárki bármit akar tőlem, csak tudjak nemet mondani, csak jussak el oda. Már itt jártam a sarkon, amikor jött a lányom. Mondta, hogy beteg gyerekeket kell a Margitszigetre kísérnie, vigyázzak a Márkra. Én meg azt válaszoltam, hogy ha a beteg gyerekeket ki tudod vinni, akkor a Márk is mehet veletek, mert nekem más dolgom van. Ez volt az első, hogy nemet tudtam mondani a gyerekemnek. Meg is kaptam, hogy nem lehet rám számítani, de nekem ez csoda volt. Megköszöntem Istennek: erőt adott ahhoz, hogy ki tudjam mondani az első NEM-et.
Félúton: Követték újabb “nem”-ek?
Anna: Minden nap csodának számított akkor. Nem mentem ki, hiába nem volt kenyér, hiába dugdosta a pénzt az élettársam, hiába három napig nem ettem. Adományba kaptunk durumtésztát, azt raktam föl főni, de már szédültem az éhségtől. Annyi erőm nem volt, hogy kivárjam, aztán meg nem tudtam megenni, mert még teljesen kemény volt. Akkor magamba roskadtam és mondtam, hogy Istenem, csinálj valamit, mert tényleg itt halok éhen. És erre tíz perc múlva belépett a Márk, jöttek az óvodából, és hozott kerek trappista sajtot, kolbászt, babot, mindenféle jót. Sírva fakadtam, ő meg átölelt és azt mondta: “nem fogsz már éhezni, mama.” Ilyet csak Isten tud velünk tenni, senki más. Nekem a mai napig ő ad erőt. Én emberek által nem tudtam megváltozni. Mondjuk, azt hiszem, addig nem is fog megváltozni senki, amíg meg nem járja a poklot.
“Akarja, hogy segítsek ezeknek a lányoknak, mert én velük tudok érezni”
Félúton: Említetted, hogy jönnek hozzád beszélgetni azok a lányok, akik változtatni szeretnének. Ezt tudatosan alakítottad így, vagy csak elkezdtek bejárogatni?
Anna: Inkább tudatosan, de hát ismernek is, jönnek maguktól. Mindig arra vágytam, hogy olyan embereken segítsek, amilyen én vagyok, hogy hogyan tudnának ebből kijönni. Mert ha azzal jönnek nekik, hogy miért nem dolgoznak, munkahely, lakás, az nem segít, nem ilyen egyszerű. Ha valaki ki akar ebből lépni, abba akarja hagyni, nem elég azt mondani neki, hogy hát jól van, ne menj ki. Mit fog enni? Miből lesz pénze? Miből fizeti a lakást? Hozzászokott egy életformához, meg hát a stricit sem könnyű otthagyni, nem fogja egykönnyen hagyni, visszahúz. Főleg, ha olyan stricid van, aki veled él. Ez mondjuk nem átmeneti szálló, de volt olyan is, hogy azt mondtam valamelyiknek, jól van, akkor aludjál itt, majd lesz valami. Vagy elküldöm olyan helyre, ahol tudnak neki segíteni. Meg szokták kérdezni tőlem, én hogy hagytam abba, érdekli őket, hogy tudok nem kiállni.
Félúton: És hogy tudsz? Volt visszaesésed, vagy olyan, amikor úgy érezted, nincs más megoldás?
Anna: Volt egy nagy kísértésem. Ki is álltam, de odáig nem jutottam el, hogy elmenjek. Ez két éve volt. Márknak nem volt télikabátja, és hiába jártam végig a ruhagyűjtéseket, nem volt rá való. 3500 forint lett volna a Tigris piacon. Na mondom akkor kiállok, csinálok egy üzletet, aztán megvesszük és kész. Kiálltam, jött is egy kocsi, és kérdezte a pali, hogy mit vállalok. Mondtam neki, hogy biztos félreértetted, mert én nem dolgozom, hagyj békén. Egyszerűen nem ment. Végül hoztak Hollandiából egy csomag ruhát, és abban végre találtunk egy gyerekkabátot is.
Félúton: Milyen érzés volt erre is nemet mondani?
Anna: Jaj, nagyon jó! Megpróbált megkísérteni engem az ördög, de nem sikerült. Mondjuk azért most újabb próbatételt kaptam, mert az élettársamtól való elválás nagyon megvisel. Annyiban hibásnak érzem magam, hogy mindig a lányokkal foglalkoztam, mindenki baját meghallgattam, csak az övét nem. Bármelyik prosti bejött, elmondta, rá figyeltem, de ha neki volt baja, arra csak legyintettem. És mikor már kezdett megváltozni, amikor már azt hittem, lesznek olyan estéim, hogy sétálok, beszélgetek vele, akkorára megcsalt. A változás új lehetőséget hozott neki. Hiába tudom azt, hogy milyen volt, hiába mondom magamnak, hogy nem tudnál vele élni, nekem csak ő volt. Hiányzik. Ő meg még rá is tesz, csak jön, csak fölzaklat, csak megjelenik mindig újra. Legbelül tudom, hogy nem bírnám még egyszer végigcsinálni vele, hagyni, hogy részegen jöjjön, zaklasson. De hát ez ebben a legrosszabb. Változunk, mások leszünk, bízunk Istenben és mégis rá kell jönnünk, hogy nem vagyunk senkik, kis porszemek vagyunk.
Félúton: Mégis egy egészen más életet tudsz élni most, amit te építettél fel.
Anna: Igen, erre mondom azt, hogy még félúton járok, szó szerint (nevet). Járok most is a csoportba, de már többre vágyom. Bea sokat segített, elmondta, hogy hogyan élnek a magyarok, hogy fizetik a számlákat, odafigyelnek a környezetükre. A Kesztyűgyárban is nagyon sokat fejlődtem, kézimunkát tanítottak, előadásokra mentünk. Most már azért egész szépen be tudom osztani azt a kis pénzt.
Félúton: Közben pedig már azon gondolkozol, hogyan segíthetnél másoknak.
Anna: Igen, most is “meg akartam menteni” egy lányt. Segítettem neki bejutni a Nyírőbe, négy hónapig bírta. De hát kijött, ugyanabba a környezetbe és kezdődött minden elölről: hogy fizetni tudjon a szállásért, ki kell mennie dolgozni, hogy el tudja viselni, droghoz nyúl és megint ugyanott vagyunk. Talán még nem jött el az ő ideje… Emma néni is mindig azzal csitítgat: “emlékezzél, neked mennyi kellett, húsz év!” Emma néninek van egy alapítványa, ami a prostituáltaknak, emberkereskedelem áldozatainak segít. Lányokat keresünk meg. Van egy álmunk, egy menedékház azoknak a prostiknak, akik ki akarnak lépni ebből. Odajöhetnének a gyerekeikkel, mi meg segítenénk elindulni, megoldani a helyzetüket. Nagyon szeretnénk megcsinálni, sokat tervezgetünk, folyamatosan pályázunk. Bízom benne, hogy Istennek dolga van velem és akarja, hogy segítsek ezeknek a lányoknak, mert én velük tudok érezni.
Hepke Bori
