Az „utca” nevelte fel, a csavargás, hajléktalanság számára majdhogynem természetes volt. Ötven éves korában mégis a változás útjára lépett, mégis volt ereje segítséget kérni, bemenni a pszichiátriára, később pedig a Félút Centrum terápiáját is elvégezte. Két éve töretlenül, szívósan dolgozik a felépülésén: megtanult magáról beszélni, AA csoportokba jár, otthonra, szerető párkapcsolatra, munkára lelt. A hajléktalanellátásban tevékenykedve nap mint nap találkozik azokkal, akik jelenleg is az utcán élnek. Saját történetével, példájával tud nekik segíteni, de azt mondja, a mélypont mindenkinek máskor jön el. Honnan merítette az erőt, hogy változtasson, és mi tartja az úton? Jánossal alkoholizmusról, hajléktalanságról és felépülésről beszélgettünk.
„Nekem a hajléktalanság nem volt olyan megrázó élmény”
Félúton: Az utcán éltél – hogyhogy így alakult?
János: Világéletemben csavargó életmódot éltem, jóformán az utcán nőttem fel. Anyámat nem ismerem, apámmal nyolc éves koromban találkoztam először, de mostanra ő is meghalt. Intézetbe nem vittek el, mert nagyanyámmal, nagybátyámmal, utána az apámmal éltem – de tizennégy évesen eljöttem tőlük, azóta az utca nevelt. Nekem a hajléktalanság nem volt olyan megrázó élmény, nem ez volt a mélypontom. Csak úgy jött, én meg elfogadtam. Világéletemben, már gyerekként is öntörvényű voltam, nyolc évesen – nem sokkal azután, hogy apámat megismertem – már megszöktem, megismertem az utcát, a rendőrséget. Valahogy vitt a fejem mindig, én meg mentem utána, nem érdekeltek a következmények. A terápiába is az utcáról mentem be.
Félúton: Hogyan gondolsz vissza a függőséged kialakulására?
János: Már gyerekkorom óta megvolt. Megkóstoltam az italt, édes jó apám meg úgy próbált leszoktatni róla, erre nagyon emlékszem, hogy fél liter vegyespálinkát itatott velem tizenhárom és fél évesen. Nekem ez nem volt olyan szörnyű élmény. Mondhatom persze a felmenőimet is, hogy nagyapám alkoholista, apám alkoholista, beleszülettem a függőségbe. Nem tudom megmagyarázni, nem tudom, ez genetika-e vagy sem, de én ezt láttam, ízlett is, úgyhogy nem ellenkeztem, sőt, hogy úgy mondjam, szerettem.
„Azt akartam, hogy most legyen valami más”
Félúton: Most mégis itt beszélgetünk, józanul, kávé mellett.
János: Igen. Eljött nekem is a mélypontom, persze: amikor megtudtam, hogy unokám van. Igen, ez nagy öröm is, de utána visszagondoltam mindenre. Hogy akárhányszor elmentem dolgozni, gyárba, mindenfelé, az első fizetésig bírtam, aztán elittam mindent. Elkezdtem gondolkozni ezen az egészen, és azt mondtam, jó, most bemegyek a pszichiátriára. Hát ott kezdődött el a józanodási folyamatom. Korábban ugyan voltam egyszer már rehabon, de akkor csak három hónapig bírtam. Nekem kellett ez a kórházi kiszáradás, anélkül nem ment volna. Legalább fél évig voltam bent. Előszöris meg kellett tanulnom beszélni. Mivel világéletemben egyedül voltam, egyáltalán nem tudtam kommunikálni az emberekkel. Utána lassan elkezdtem megismerni magamat.
Félúton: Mi erősített meg az elhatározásodban?
János: Egész életemben vertem a fejem a falba, de nem jutottam vele semmire. Azt akartam, hogy most legyen valami más. Ki akartam próbálni a józanságot. Egyszerűen nem tudtam, milyen józannak lenni, milyen a józan családi élet, amiben most részem van. Most úgy érzem, tökéletes. Persze benne van a könyvünkben, hogy minden jó, minden rossz elmúlik, de bízom benne, hogy ez a jó nem fog elmúlni. Nekem a mehetnékemet kell most elengednem. Mondják, imádkozzak, imádkozzak, de én nem vagyok az az imádkozó típus. Azt legalább már megtanultam, hogy hálát adjak, megköszönjem, hogy józan vagyok. A szponzorom azt mondta, este köszönjem meg, hogy józanul feküdtem le, reggel meg adjak hálát, hogy felébredtem. Ez így megy két éve.
„Csöndben maradni, hallgatni, figyelni”
Félúton: A kórházi kezelés után merre vezetett az utad?
János: Bent a pszichiátrián a segítők ajánlották a terápiát. Bár volt már ugye egy rossz tapasztalatom, mégis elmentem a Félút Centrumba. Az első időszak nagyon nehéz volt, egyszerűen nem fogott az agyam. Annyit tudtam, hogy beteg vagyok, azt már megjegyeztem. AA gyűlésekre kellett kijárnunk, amivel már találkoztam ugyan, de nem érdekelt akkor még valami nagyon. Aztán egyre többször mentem, egyre több ajánlást hallottam meg. Csodálkoztam, hogy ezek az emberek itt vannak már tíz, húsz éve, és nem isznak. Magamban azt gondoltam, ne hazudjanak már nekem, így nem lehet élni! Aztán csak rájöttem, hogy működik. Valami működik, működteti az egész rendszert, mert az emberek józanok maradnak. A rehabot kétszer végeztem el. Nem csak azért, mert nem tudtam volna hova menni, hanem azért is, hogy minél több dolog megmaradjon bennem. Ez be is jött. A második után aztán már el is kezdtem dolgozni a Máltaiak hajléktalan-ellátásában, és összeköltöztünk a barátnőmmel, akivel a terápián ismerkedtünk meg. Amikor megismertem, azt gondoltam, úgysem állna szóba egy ilyen részeges hajléktalannal, aztán mégis kialakult köztünk ez a kapcsolat és tart is kilenc hónapja. Egyszerre működtetjük ezt is, és a józanodást is.
Félúton: Tudjátok ebben támogatni egymást?
János: Támogatjuk egymást, persze. Igaz, az AA-s témákat inkább külön tesszük, külön józanodunk, de azért néha megyünk ugyanabba a csoportba is. Alapvetően ő is csinálja a saját dolgát, saját lépéseit, én is az enyémet. Így fogadtuk el egymást.
„Ha nem teszem fel a kezem, még mindig ott lennék”
Félúton: Mi az, ami szerinted legjobban segített neked?
János: A második ajánlás, hogy járjak minél többet gyűlésre. A 90 nap, 90 gyűlést nagyon meg kell fogadni. Nem kell beszélni, elég csöndben maradni, hallgatni, figyelni. Bőven elég egy nap egy szót, egy mondatot megjegyezni. Lehet, hogy pont az az egy szó húz ki abból, amiben vagy.
Félúton: Hogyan tudtál ennyi idő után változtatni?
János: Igen, én pont ötven éves voltam, amikor bekerültem a terápiára és elindultam ezen az úton. Nagyon nehéz volt az egész életemet megváltoztatni, de csak így lehetett, teljes életmódváltással, másképp nem ment volna. Igaz, a hajamat növesztem, ugyanazt a zenét, ugyanazt a kaját szeretem, de a gondolkodásmódomat teljesen megváltoztattam.
Félúton: Mire van szükséged ahhoz, hogy józan tudj maradni?
János: Betartani, hogy az első poharat ne fogjam meg. Ez a legfontosabb. Ha valaki az öt ajánlást – ne igyál, gyűlések, szponzor, lépések, szolgálat vállalása – betartja, nagy baj nem lehet. Én most nem tudok olyat elképzelni, hogy újra poharat fogjak a kezembe. Ha bármi tragédia is történne, nagyon meggondolnám, lenne-e értelme inni, mert ami történt, azon úgyse segít, magamat viszont el tudom pusztítani így. Nagyképűségnek tűnhet, hogy ilyen biztosnak érzem magam, remélem, nem változik meg fél óra múlva. Nagyon fontos az első lépés, beismerni, hogy alkoholista vagyok. Sokan inkább bujkálnak, zugivókká válnak, nem ismerik el. Igen, tényleg nehéz kimondani, hogy igen, beteg vagyok, igen, alkoholista vagyok és be fogok menni egy terápiába azért, hogy józanodjak. Mit szól majd a szomszéd, mit szól ez, mit szól az? Sokan félnek a lenézéstől, nem látják előre, mi lesz a beismerés következménye.
„Nem verték a fejem a falba, hogy hagyjam abba a piát, csak türelmesen beszéltek, beszéltek, beszéltek.”
Félúton: Mondtad, hogy a hajléktalanellátásban dolgozol.
János: Igen. A nappali melegedőben vagyok, ételt, ruhát osztunk. Két embert vittem már be innen az AA-ba, és úgy tűnik, az egyik meg is marad. Örülök ennek a munkának, mert minden áldott nap szembesülök vele, hogy honnan jöttem és most hol vagyok: ezért is maradtam itt már több mint egy éve. Nem nagy pénz, tényleg, a létminimum, de nem is ez érdekel. Egyszerűen hozzátartozik a józanságomhoz.
Félúton: Hogyan tekintesz a klienseitekre, azokra, akik most is az utcán vannak? És ők hogyan tekintenek rád?
János: Azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy elfogadja a segítséget. Felajánlani felajánljuk, de míg valaki el nem éri a mélypontot, nem fogja elfogadni. Hiába van az utcán, hiába fázik, éhezik, nincs meg benne az, hogy tényleg elég volt. Bejön a melegedőbe, pihen egy kicsit, aztán azt mondja, semmi gond, ihatok tovább. Én csak annyit tudok mondani nekik, jöjjenek el gyűlésre, nézzék meg, hallgassák meg. Sokszor kínálnak piával, aztán csodálkoznak, le vannak döbbenve, amikor mondom, hogy köszönöm szépen, nem iszom. Ha megkérdezik, hogy sikerült, mesélek róla, magamról, hogy honnan jöttem, miből másztam ki.
De hozzáteszem azt is, hogy ez csak rajtatok múlik! Míg fel nem teszitek a kezeteket, addig én nem tudlak berugdosni titeket sehova! Ennyit tudok adni. Nem vagyok tanult ember, de van élettapasztalatom: az utcán éltem, nem könyvből tanultam az embereket. Mondják, hogy akarás kérdése a leállás, de még csak az sem: mert inni akartunk, azért megtettünk mindent, négykézláb is elmásztunk érte bárhova. Nem kötelező semmi, de bele lehet dögleni a piába. El kell fogadni, hogy igen, beteg vagyok, azt kell csinálni, amit ajánlanak és józanodni. Gyűlésekre kell menni, ha valakinek ez kevés, akkor pedig rehabra, ott sokat fog tanulni. Nem mindig kellemes, de szükséges.
„Inni akartunk, négykézláb is elmásztunk érte bárhova”
Félúton: Mi kell ahhoz szerinted, hogy valakinek tényleg „elege” legyen?
János: Ez mindenkinél más. A lényeg, hogy úgy legyen vele, csináljanak velem, amit akarnak. Ha én akkor nem teszem fel a kezem, még mindig ott lennék. Bátran el kell menni segítséget kérni, mert van segítség. Nem küldenek el senkit, legfeljebb azt mondják, mint nekem a pszichiátrián, hogy jöjjek vissza másnap józanul. Vissza is mentem és meg is kaptam a segítséget. Nem kell vért izzadni. Én majd három hónapig meg se szólaltam. Így is lehet. Nem verték a fejem a falba, hogy hagyjam abba a piát, csak türelmesen beszéltek, beszéltek, beszéltek.
Félúton: Neked mi volt a legnehezebb a józanodásban?
János: Talán a tanulás, az írás. Nagyon utáltam, nem értettem, mire jó. Most már tudom, le kell írni a lépéseket, gondolatokat, hogy megmaradjanak bennem. Most fejeztem be a harmadik lépést, nehéz volt. Hozzá kéne látni a negyedikhez, de az tényleg rengeteg macera és most nincs kedvem hozzá, egy kicsit hanyagolom most a lépéseket. Járok gyűlésekre, de pihenek egy kicsit. Elég volt nekem most elfogadni a Felsőbb Erő létét. Hozzátartozik az is, hogy új szponzort kéne keresnem, mert a mostanival túl nagy lett köztünk a barátság, már nem hallgatok rá. Kell az, hogy a szponzor egy kicsit rugdosson, mi pedig trehánnyá váltunk. De forgatom az AA-s irodalmat, a Nagykönyvet egyszerűen nem lehet megunni. Akárhol üti fel az ember, mindig talál valamit. Ott vannak a napi elmélkedések is, de nekem túl szoros, hogy minden napra elő van írva valami. Igen, még mindig bennem van ez a dac, hogy nekem ne mondják meg, majd én tudom.
Félúton: Van olyan gondolat az AA-s irodalomból, ami neked különösen sokat segített?
János: A Nagykönyv történetei. Elolvastam őket és kíváncsi lettem, mégis hogy álltak föl ezek. Megmaradt néhány mondat, gondolat. De a személyes kontaktus, beszélni egy józanodó emberrel, egy társammal, az sokkal többet ad nekem. Olvashatok én könyvtárnyi könyvet, de ha valaki szemtől-szembe elmeséli, ő hogy volt, én abból kiveszek valamit, és hátha nekem is működik. A kórházban, az addiktológián is ez volt a jó. Egy darabig hagytak, hogy ne beszéljek, de utána egyre többször unszoltak, hogy mondjam. A terápia végén már egyre többet beszéltem, ha kellett, ha nem. Ezt tudom nyújtani másoknak is, a saját történetemet. Az úgyse ér semmit, hogy így csináld, úgy csináld, mert nem vagyunk egyformák.
Félúton: Hogy jött az, hogy ezt a munkát végezd?
János: Én egyszerűen csak dolgozni akartam és kiszabadulni az intézeti környezetből fél napra. Felhívtam a régi szocmunkásomat, ő ajánlotta ezt a helyet. Bennem akkorra már megszületett a döntés, hogy tök mindegy, mi, csak legyen. Utcát seperni is elmentem volna abban a pillanatban. Talán furcsán hangzik tőlem, de vágytam arra, hogy mehessek dolgozni, csináljak valamit és legyen pénzem. A jelentkezésnél őszintén elmondtam, hogy alkoholista vagyok, az utcán éltem, most pedig csinálom a terápiát és próbálok felépülni. Felvettek szó nélkül, és nem bántam meg. Nem csak magamon, a társaimon is azt látom, hogy szeretnénk valamit, és eljön az az idő, amikor már meg is léphetjük, csak ki kell várni, nem szabad erőltetni. Ha valamit most még nem tudok megoldani, azt felteszem a kispolcra, és ha eljön az ideje, leveszem, megnézem. Ha akkor sem tudom megoldani, újra visszateszem. Hoppá, most meg tudom oldani, foglalkozom vele. Nem szabad görcsölni az életen, mert akkor visszatérek a pohárhoz. Nem azt mondom, hogy lazán veszem, de el tudok engedni dolgokat. A munkahelyemen gyakran emlegetik az édesjóanyámat, de nem veszem magamra, nincs bennem semmi harag feléjük. Teljesen az ellenkezője lettem annak, aki voltam, amikor ittam: nyugodtabb vagyok, nem lépek fel agresszíven, még akkor sem, ha valaki velem az. Teljesen megváltozott a hozzáállásom. Jó józannak lenni.
Félúton: Igen, azt kihallom a szavaidból, hogy most sokkal jobban érzed magad a bőrödben.
János: Hogyne persze. Vannak hullámvölgyek, hogyne lennének. Sokszor tele van a hócipőm az egésszel. De olyankor megköszönöm újra, hogy józan vagyok és elengedem, mit idegeskedjek. A 24 órás érmém mindig itt van a zsebemben, két éve hordom. Ha ivásvágyam lenne, ami úgy igazán intenzíven még nem volt (persze azért megfordul a fejemben), tudom, ha a zsebembe nyúlnék pénzért, ott lenne ez is. Elgondolkoznék, megérné egy felesért, egy sörért? Nem. Nem kell, nem is hiányzik, pedig én konok vagyok, ha inni akartam, akkor ittam, nem érdekelt semmi. De most nem kell, nem hiányzik. Elmehetek nyugodtan a piás pult előtt, már nem ráz a hideg, nem érdekel. Úgy vagyok vele, hogy én már megittam a részemet. Jó lenne szociális ivónak lenni, de nekem az nem megy. A pálinkát most is szeretem, de elfogadtam, hogy nem ihatok, ennyi. Azon is gondolkozom, hogy letegyem a cigit, de ennek még nem jött el az ideje. A legfontosabb az alkohol volt, a többi majd egyszer.
„Mindenkinek azt ajánlom, menjen be rehabra, tegye fel azt a „mocskos” kezét, mert egyedül nem megy.”
Félúton: Mi az, ami még a közeljövőben lekerül arról a bizonyos polcról?
János: A családom. A fiam nem áll szóba velem, a lányommal írásban ugyan tartjuk a kapcsolatot, de személyesen már hat éve nem találkoztunk. Nagyon szeretném megismerni az unokámat, ez is talonban van még. Tavaly már felvettem a kapcsolatot a volt feleségemmel, kértem, próbáljunk meg összehozni egy családi napot. Akkor még nem kaptam rá választ. Nem erőltetem, nem mászom a nyakukra, hogy én már két éve nem iszok és akkor már mindjárt milyen jó ember vagyok. Azt már nem tudom visszaadni nekik, amit elvettem. Új lappal kéne kezdeni. Én már elkezdtem változni, ők meg majd talán. Az rossz, amikor gyerekeket látok, és arra gondolok, én nem láttam az enyémeket ennyi idős korukban: ezért ostorozom magam néha, de nem tudok rajta változtatni. Csak azon, hogy majd felvegyem velük a kapcsolatot, de úgy érzem, ennek még nem jött el az ideje. A nyolcadik lépés, a jóvátétel még nagyon nagyon messze van.
Félúton: Mi a legjobb dolog, amit a józanodástól kaptál?
János: Életben vagyok. Amilyen állapotban én bekerültem a pszichiátriára, hát egy fillért nem adtam volna az életemért. Azon voltam, hogy kinyírjam magam. Valahonnan mégis kaptam ahhoz erőt, hogy bemenjek segítséget kérni. Ez alatt a két év alatt jóformán többet elértem, mint előtte egész életemben. Tényleg mindenkinek azt ajánlom, menjen be rehabra, tegye fel azt a „mocskos” kezét, mert egyedül nem megy. Kell a közösség. És működik, még csak bele sem kell szakadni. Mostanra azt mondhatom, alapvetően elégedett vagyok. Mindenem megvan: szerető barátnőm, munkám, de se a pénz, sem a karrier nem számít igazán. Az a fontos, hogy én felépüljek, jól legyek.
Hepke Bori
