„Azt szoktam mondani, hogy én egy serpa vagyok”

A függőség mélységeit, majd a felépülés, önismeret szembenézésekkel, felismerésekkel teli útját ő maga is bejárta. Utólag visszatekintve azt mondja, egész életében szenvedélybetegként működött, szigorú következetességgel próbálgatta végig a függőségeket, míg el nem jutott arra a pontra, amikor már úgy érezte, nincs tovább, nem akar így tovább élni. Végül a felépülés egyben életcéljává, hivatásává is vált: elvégezte a Semmelweis Egyetem addiktológiai konzultáns képzését, jelenleg a Ferencvárosi Írisz Klub vezetője. Továbbra is nap mint nap dolgozik saját felépülésén, miközben másoknak is segít abban, hogy megtalálják a józanság felé vezető utat. Kováts Tiborral szenvedélybetegségről, mélypontról, felépülésről beszélgettünk.

„Egész életemben függőként viselkedtem”

Félúton: Hol vagyunk most és mit jelent Önnek ez a hely?
Tibor: Az Írisz Klubban vagyunk, ami a Ferencvárosi Önkormányzat szenvedélybetegek nappali ellátását végző intézménye. Józanság és felépüléscentrikus csoportokat, közösségépítő programokat – kirándulásokat, filmklubokat, színházat – szervezünk elsősorban budapesti lakosoknak. Önsegítő csoportok jelenlétét is támogatjuk: pillanatnyilag Anonim Alkoholisták, SLA (szex- és szerelemfüggők), valamint Al Anon (alkoholisták hozzátartozóinak és barátainak közössége) csoportoknak adunk helyet, és klienseinket is arra biztatjuk, vegyenek részt ezeken az alkalmakon. Kórházakba is járunk csoportokat tartani: a Balassában, Nyírőben ez már lassan egy éve folyamatos. Kétféle csoportot működtetünk, az egyik a „Szükséged van a változásra” nevet viseli, és kicsit interaktívabb, tükröt tartó, a másik pedig az „Érzelmek birodalma”, aminek célja az érzelmek azonosítása, megismerése. Jelenleg a Dél-pesti kórházzal próbáljuk felvenni a kapcsolatot.

Félúton: Hogyan kezdődött az a változási folyamat, ami erre az útra vezette?
Tibor: Olyan negyvennyolc, negyvenkilenc éves korom körül ott tartottam, hogy utáltam magam a szerhasználatom, elsősorban az alkohol miatt – valahogy így kezdődött. Én nem veszítettem el a családom, a munkám, sőt, magas beosztásban dolgoztam, sikeres voltam, közben pedig tényleg azt gondoltam, hogy legjobb lenne, ha megdöglenék. Tipikusan esti, éjszakai ivó voltam, aki hazament és leütötte magát, „resetelte a hard discet”, erre volt akkor szükségem. Akkoriban egy kivitelezésnél dolgoztam, és szinte minden reggel felmentem egy domboldalra, és ott imádkoztam, hogy történjen már valami, mert ebbe én beleőrülök. A teljes feladás azonban csak később jött el. Az akkori feleségemmel kerestük a megoldást. Voltam pszichológusnál, pszichiáternél, de nem sok eredményről tudok beszámolni. Aztán az egyik barátunk a negyven éves születésnapjának hajnalán teljesen besárgulva kórházba került, ahol közölték vele, hogy meg fog halni. Igazából neki vagyok a leghálásabb. Ő akkor, ott hozott egy döntést, bekerült a Félút Centrumba és azon keresztül az AA-ba. A felesége jóban volt az én feleségemmel, úgyhogy ezen a vonalon kerültem én is oda, az ő nyomdokain haladva, ugyanabba a szobába, ugyanabba az ágyba. 2006. október 4-e volt az első nap, amikor tiszta és alkoholmentes voltam. Ez azt jelenti, hogy tíz év, négy hónap és tíz napja józanodom.

„Utáltam magam, utáltam azt, hogy minden este leütöm magam, minden reggel összerakom magam. Hatalmas űrt éreztem.”

Félúton: Mit gondol a függősége kialakulásáról, eredetéről?
Tibor: Amikor elkezdődött a józanodásom, választottam szponzort az AA-ban és elkezdtem csinálni a lépéseket, ebben a folyamatban kellett rácsodálkoznom arra, hogy én igazából egész életemben függőként viselkedtem. Gyerekkoromban sportfüggő voltam, a teniszpályára menekültem otthonról, aztán szexfüggő, majd munkafüggő lettem. A munkafüggésbe harminchárom évesen majdnem belehaltam, szívritmuszavarom, gyomorfekélyem lett. Aztán átmentem túlevőbe: 142 kilóra híztam meg, és a vasárnapi ebédnél puff, egyszer csak lefordultam az asztal mellől. Később a fogyás is ugyanúgy elmebeteg és függő módra történt, fél év alatt 80 kilóra lefogytam, napi 1000 kalóriával. Ezután jött az alkohol. Tehát én igazából soha, semmit nem csináltam normálisan, szépen, fegyelmezetten váltogattam a függőségeket. A gond az, hogy a viselkedésfüggőségek – kivéve talán a játék- és a szexfüggőséget -, igazából abszolút elfogadottak, sőt, társadalmilag egyenesen támogatottak. A túlevésre is inkább csak azt mondják, szegény, biztos hormonális. A szerhasználókat meg teljesen elítélik, de ez már egy másik téma.

Félúton: Ön igazából közben végig vinni tudta az életét, sőt, sikeres emberként működött.
Tibor: Igen, látszólag. Ma már persze egészen más az elképzelésem arról, hogy valaki „viszi az életét”. Akkor ez azt jelentette, hogy megfelelek a társadalmi elvárásoknak: nagy ház, nagy kocsi, két gyerek, téli síelések, nyári vitorlázások.

„Lufikat kergettem. Mindig ez volt bennem, hogy na, ha majd azt elérem, akkor szeretni fognak, akkor majd boldog leszek, és mikor odaértem, láttam, hogy nem történt semmi. Elfogytak a lufik, újabbat pedig már nem tudtam, nem akartam fújni.”

Félúton: Vajon könnyebbé vagy nehezebbé teszi ez a változást? Hiszen ha valaki teljesen összeomlik, akkor ott van egy kényszerhelyzet.
Tibor: Nekem akkor is működtek a dolgaim. Fizikai tüneteim igazából nem voltak, nekem a lelkem érzékenyebb. Mentálisan omlottam össze, utáltam magam, utáltam azt, hogy minden este leütöm magam, minden reggel összerakom magam. Hatalmas űrt éreztem. Az egész életem arról szólt, hogy lufikat kergettem, és amikor elkaptam őket, kipukkadtak. Megépítettem a nagy házat, eljutottunk külföldre, de ezek mind lufik voltak, amik kipukkadtak, ahogy odaértem. Mindig ez volt bennem, hogy na, ha majd azt elérem, akkor szeretni fognak, akkor majd boldog leszek, és mikor odaértem, láttam, hogy nem történt semmi. Elfogytak a lufik, újabbat pedig már nem tudtam, nem akartam fújni. A klienseknél is azt tapasztalom, hogy egy fizikai, anyagi összeomlás sose elég, és nem feltétele a lelki összeomlásnak. Az én olvasatomban sokkal inkább számít az, amit a tizenkét lépéses programban lelki mélypontnak neveznek. Ennek nem sok köze van az anyagiakhoz. A diplomamunkámat a spiritualitás szerepéről írtam a felépülésben és nagyon sok interjút készítettem – ott sem találtam ilyen összefüggést. Egy rendes függőt ez annyira nem érdekel. Én már ott tartottam, hogy felkötöm magam, nem akarok így tovább élni, történnie kellett valaminek. Szerencsém volt, hogy a Félút Centrumon keresztül megtaláltam az AA-t is.

„Nem azt mondták, hogy te hülye vagy, akaratgyenge vagy, ez vagy, az vagy, hanem azt, hogy oké, értem. Én is ugyanitt jártam, ugyanebben a pokolban voltam.”

Félúton: Mi történt bent a terápián?
Tibor: Három dolog volt számomra meghatározó abban a huszonnyolc napban, amíg bent voltam: az egyik az AA-ba járás, a másik Szentesi Péter pszichiáter, akivel nagyon jó beszélgetéseim voltak, a harmadik pedig a Nagy Zsolttal való megismerkedés, aki már akkoriban addiktológiai konzultánsként dolgozott ott, és akinek a helyén most itt ebben az intézményben ülök. Ez a három dolog játszotta a legfontosabb szerepet abban, hogy elindultam a felépülés, a nem ivás útján.

Félúton: Mi az, amit ők meg tudtak adni, és a korábbi segítők nem?
Tibor: AA-s szlogennel élve azt tudnám mondani, ők megértették, hogy én miről beszélek, mi a problémám, megértették azt, amit senki más nem értett. Képesek voltak arra, hogy ne bírálják, ne minősítsék az érzéseimet, félelmeimet, ne ítélkezzenek, hanem abszolút együttérzően elfogadják mindezt, és úgy adjanak választ rá. Hogy megkérdezzék, oké, akkor ez az érzés mit csinál velem, és én mit tudok vele kezdeni. A másik fontos dolog a közösség: egyedül nem megy, legalábbis nekem nem ment. Nekem ez hosszú, több éves munka volt.

Félúton: Hogy lett életcél a felépülésből? Belül hol dőlt ez el?
Tibor: Az eredeti végzettségemnek semmi köze ahhoz, amit most csinálok. Gépészmérnök végzettséggel rendelkezem, röntgenmérnökként dolgoztam tizenhárom évig, utána pedig saját vállalkozásokat csináltam az ingatlanfejlesztés, építőipar területén. Egy függőnél a változás alapvető, így kezdődik a felépülés, belső változással, személyiségfejlődéssel, az elakadások feldolgozásával. Nekem ehhez társult az is, hogy a foglalkozásomban is történt egy változás. Ez ott dőlt el, hogy akár a csoportterápiát, akár egyénit csinálok, abban otthon vagyok, abban jól vagyok, önazonos vagyok, nem kell megjátszanom magam. Nem akarom bonyolítani, ez ennyire egyszerű szerintem.
Persze ezen az úton is nagyon sok stáció volt. A felépülésben sokszor teljesen természetes módon jelenik meg egyfajta spirituális gőg. Aztán volt olyan időszak, amikor arról beszéltem, hogy két sapka van rajtam, egy függő sapka és egy szakmai sapka. Ma már azt gondolom, igazából semmilyen sapka nincs rajtam, egy addiktológiai konzultáns vagyok, aki a saját tapasztatalatát is használja a szakmájában, és a szakmáját is használja a szponzoráltjaival, persze mindent a maga helyén. Az elején ez néha kicsit tudathasadásos állapotot eredményezett, de ezt nagy valószínűséggel inkább a félelmek szülték. Mivel a tizenkét lépéses programban minden nap kell önvizsgálatot tartani, leltárt készíteni, így előbb-utóbb kibuknak a motivációk, hogy mit miért teszek, mi generálja ezeket.

„Úgy szoktam megfogalmazni, hogy én egy serpa vagyok. Megjártam a poklot, megjártam a csúcsokat, ismerem az utat, nem egyszer végigjártam, tudok kísérni, de csak olyat, aki kéri, hogy én kísérjem. Ha ő előre akar szaladni, én akkoris csak kísérni fogom, hagyom előreszaladni. Ha le akar térni, hagyom letérni. Ezek nagyon sokszor fájdalmas, nehéz döntések, hiszen ott van bennem a féltés, az aggodalom. De tudom, ezeket a görbe utakat én is megjártam a saját szponzorom mellett.”

Félúton: Akkor ez egy folyamatos fejlődés mind egyéni, mind szakmai téren.
Tibor: Anno szponzort választottam, elkezdtem csinálni a lépéseket. Aztán nekem is lettek szponzoráltjaim, velük csináltuk a lépéseket. Egyre több szponzoráltam biztatott, hogy hivatalosan is ezzel kéne foglalkoznom. Munka mellett elvégeztem a Semmelweis egyetemen az addiktológiai konzultáns képzést, ahol nagyon sokat tanultam. Utána majdnem két évre lementem Debrecenbe a Kenézy Gyula kórházba a pszichiátriára, ahol a Minnesota-programban dolgoztam immár addiktológiai konzultánsként. Nekem ez egy remek edzőtábor volt, nagyon sok csoport, sok munka, egyéni, jó kollégák, akiktől rengeteget tanultam. Dr. Gaál Erzsébetet név szerint is megemlítem, ő nagy támogatója a tizenkét lépéses programoknak, a Minnesota-program szakértője. Nagy gyakorlatra tettem itt szert. Aztán Nagy Zsolt szólt tavaly januárban, hogy ő szeretne továbbmenni és itt, az Írisz Klubban megüresedik ez a hely, szóval így kerültem vissza ide.

Félúton: Hol lép be az addiktológiai konzultáns a felépülés folyamatába?
Tibor: Az addiktológiai konzultáns szakmát nem igazán ismerik még Magyarországon, nem tudják, mit tudunk, mit tanultunk, mire vagyunk képesek, mit lehet velünk kezdeni, miben tudunk segíteni. Ezért is alapítottuk meg az Addiktológiai Konzultánsok Országos Egyesületét, aminek egyik fő célja ismertebbé tenni ezt a szakmát. Ennek egyrészt fontos része a lobbizás, hogy a közszférában megfelelő helyeken be legyünk írva, használhatóak, értesíthetőek legyünk, másrészt próbálunk a Magyar Addiktológiai Társaságon belül egy önálló szekciót kialakítani.
Egyébként elég világosan meg lehet húzni a határokat, mi az a kórházi szakasz, ami az életmentéshez kell és orvosi kompetencia – itt az addiktológiai konzultánsnak nincs semmi dolga. Megfelelő ütemezésben le kell hozni a klienst a különböző szerekről, amihez alkalmanként segédszereket lehet alkalmazni, majd eljutni a teljes szermentességig. Ekkor van egy szűrő rész, ahol megvizsgáljuk azt, hogy tisztán addiktológiai-e probléma, vagy vannak pszichiátriai problémák is a háttérben. Egy szenvedélybeteg esetében mindenképp multidiszciplináris teamre van szükség: az első szakaszban pszichológusra, pszichiáterre, addiktológiai konzultánsra, szociális munkásra, gyógytornászra. Az addiktológiai konzultáns szerepe ebben jól behatárolható, az egyéni-, csoport- és családterápiát végzi, ez utóbbit természetesen nem egyedül, hanem pszichológussal közösen. A pszichológus más problémákat tud kiszűrni, kezelni, például olyan gyermekkori traumatikus eseményeket, amikhez én nem értek. Az addiktológiai konzultáns pedig a szenvedélybetegség természetét tárja fel, hol tart, milyen a motiváció, kell-e ezen javítani, változtatni. Utána pedig el lehet kezdeni dolgozni az új szemléleten, új életmódon, új célokon, önismereten. Fontos, hogy később be lehessen csatolni valamilyen megtartó, támogató közösségbe, ahol értik az ő problémáját, ahová be tud illeszkedni – ez egy nagyon fontos állomás. Ez lehet AA, NA, de lehet bármi, egy keresztény, buddhista, zsidó közösség, igazából teljesen mindegy. Így dolgozik együtt a pszichológus, a szocmunkás, a gyógytornász, az addiktológiai konzultáns, hogy együtt olyan állapotba hozzuk a józanodó függőt, hogy munkát tudjon vállalni, egészségileg, lelkileg rendben legyen.

Félúton: Itt a nappali ellátásban miben más a munka a kórházi környezethez képest?
Tibor: Ez megint egy egészen más terep. Az egészségügyben sokkal keményebben lehet tükröt tartani, intenzívebben lehet dolgozni a betegekkel, hiszen az valamennyire mégis egy zárt közeg. A szociális szférában egy kicsit puhább hozzáállás szükséges, és aki tényleg változtatni akar, tényleg dolgozni akar a felépülésén, azzal már egyéniben lehet ugyanolyan keményen dolgozni, haladni. Más itt a felállás, ráadásul intézményvezetőként nekem a feladataim is mások, de továbbra is a csoportterápia és az egyéni terápia a kedvencem, heti három, maximum négy csoportot mindenképp kicsípek magamnak. Mellette ugyanúgy járok AA-ba, NA-ba, csoportokra – természetesen már nem olyan intenzíven, de ugyanúgy van szponzorom és vannak szponzoráltjaim is. Tehát elég nagyot változott az életem, ez már egy más út. Hatvanadik életévembe lépve azt gondolom, már nem a pénzteremtés a feladatom, sokkal inkább az, hogy a megszerzett tudást, tapasztalatot továbbadjam, átadjam.

„Most profi játékos vagyok, és már nincs meg az a lehetőségem, hogy ma nem megyek le edzeni. Mivel profin csinálom, magamat is profin kell karbantartani, kemény edzéseket kell csinálni.”

Félúton: Több mint tíz éves józanság után is napi szinten dolgozik a józanságán. Mi az, amit már máshogy csinál, ami az idő függvényében változott?
Tibor: Ha valaki elkezd teniszezni, akkor lejár napi egy órát gyakorolni. Tíz év után is ugyanúgy egy órát gyakorol, de az már mégsem ugyanaz. Én szándékosan nem akarom ezt minősíteni, de persze, igaz az, hogy már finomabb dolgokra is oda tudok figyelni. A csoport, az egyéni terápia és a szponzoráltak is nagyon sokat segítenek abban, hogy mindig szinten tartsam magam, minden második héten találkozunk azokkal, akikkel lépéseken dolgozunk. Attól még ugyanúgy előfordulhat, hogy megnyomnak rajtam egy gombot, de félrerakom, hogy rendben, majd megvizsgálom később, miről szól ez. Az a legjobb megfogalmazás, hogy most profi játékos vagyok, és már nincs meg az a lehetőségem, hogy ma nem megyek le edzeni. Mivel profin csinálom, magamat is profin kell karbantartani, kemény edzéseket kell csinálni. Ebben benne van a szponzorom, a szupervízorom, az ő segítségükkel tartom magam rendben. A tizenkét lépéses programnak alapja és erőssége a spirituális vonal is, amivel szintén folyamatosan foglalkozom.

Félúton:Egy hozzátartozó, barát hogy tud a legjobban segíteni a szenvedélybetegen?
Tibor: Külföldön talán a legjobban működő módszer az Ellis-modell, ahol a hozzátartozókat (ezalatt nem csak a szülőket kell érteni, hanem mindenkit, akihez erősebb szállal kötődik) készítik fel arra, hogy le tudjanak válni a szenvedélybetegről, ne támogassák a betegségének fennmaradását. Ugyanakkor ez egy sokemberes, több hónapos folyamat, amit ma Magyarországon egy család sem tudna megfizetni. Nagyon leegyszerűsítve minden, amiről azt gondoljuk, segítség, pedig csak a függőség fenntartását eredményezi, az rossz segítés – tehát ha kifizetem helyette az adósságait, a számláit, hazudok a munkahelyén, beszerzem neki a cuccot, a piát, vele iszom, anyagozom, hagyom, hogy nálam lakjon, pedig már rég ki kellett volna rakni az utcára.

„Meg kell tanítani a szülőket arra, hogy szeretettel húzzák meg a határokat, egy másfajta segítséget adjanak, és elfogadják, hogy nekik saját magukon is dolgozniuk kell.”

Félúton: Egy szülőnek nagyon nehéz lehet meghozni egy ilyen döntést.
Tibor: Igen. Mint két gyerekes apa, én is nagyon jól tudom és átérzem, mennyire nehéz egy gyereket szeretettel kirakni a házból, egy gyerektől úgy vonni meg mindenféle anyagi támogatást, hogy közben érezze, hogy szeretem, és akármilyen gyűlölet és harag is van bennem, én végig tudjam hogy azt az anyag iránt érzem, nem a gyerek iránt. Ezt kell a hozzátartozókkal megértetni, elfogadtatni. Debrecen környékén sok helyen meghívtak előadást tartani A szenvedélybetegség mint családi betegség címmel, ahol a családi rendszer betegségéről, és a hálózatelméletről beszélek. Ebben a témában nagyon sokat tanultam Komáromi Évától. Meg kell tanítani a szülőket arra, hogy szeretettel húzzák meg a határokat, egy másfajta segítséget adjanak, és elfogadják, hogy nekik saját magukon is dolgozniuk kell. Attól, hogy a gyerekük bekerül egy rehabra és változni fog, attól még maga a rendszer nem fog megjavulni. Ha visszarakjuk ugyanazt a szerhasználót, és maga a rendszer nem tudott valamilyen formában elindulni a változás útján, akkor visszadarálja.

Félúton: Mennyire nyitottak a hozzátartozók, családok erre a munkára?
Tibor: Nagyon kevesen nyitottak. Szerintem talán 3-4% lehetett abban az időben, amikor én lent voltam. Ezeknél az eseteknél viszont nem csak a józanság maradt meg, de a család is egyben maradt – mert sok esetben azt tapasztaljuk, hogy ha a józanság meg is marad, a család szétrobban. Ezért is nagyon jó kezdeményezések a támogatott lakhatások, a debreceni kórházban sok betegünknek javasoltuk azokban az esetekben, ahol a család nem hajlandó dolgozni, hogy ne legyen visszaesés a vége.

„Én ennyit teszek: időt adok, meghallgatom a másikat, elfogadom, hogy benne ez van, nem vitatkozom az érzéseivel, az őrületével, és nem akarom megmondani neki, hogy merre van a kivezető út.”

Félúton: Hogyan használja a saját történetét a munkájában? Mit ad másoknak egy felépülő függő segítsége?
Tibor: Magamról tudok beszélni. Én azt kaptam a segítőktől, hogy értették, miről beszélek. Nem azt mondták, hogy te hülye vagy, akaratgyenge vagy, ez vagy, az vagy, hanem azt, hogy oké, értem. Én is ugyanitt jártam, ugyanebben a pokolban, ugyanebben a dagonyában, teljesen megértelek. És ki lehet belőle jönni. Nagyon sok terápiás rendszerről tanultunk, Yalom az egyik nagy kedvencem, rendszeresen előveszem, főleg a csoportterápiás gyakorlatait. Minél régebb óta foglalkozom ezzel, annál inkább azt gondolom, hogy én ennyit teszek: időt adok, meghallgatom a másikat, elfogadom, hogy benne ez van, nem vitatkozom az érzéseivel, az őrületével, és nem akarom megmondani neki, hogy merre van a kivezető út. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy én egy serpa vagyok. Megjártam a poklot, megjártam a csúcsokat, ismerem az utat, nem egyszer végigjártam, tudok kísérni, de csak olyat, aki kéri, hogy én kísérjem. Ha ő előre akar szaladni, én akkoris csak kísérni fogom, hagyom előreszaladni. Ha le akar térni, hagyom letérni. Ezek nagyon sokszor fájdalmas, nehéz döntések, hiszen természetesen ott van bennem a féltés, az aggodalom. De tudom, ezeket a görbe utakat én is megjártam a saját szponzorom mellett. Igazából aki úgy tényleg feltette a kezét, annak már nem sokat jelent az, hogy én honnan jövök. Inkább ez lesz a fontos, hogy meghallgatom, megértem, elhiszem, együttérzek, és utána meg tudom kérdezni, hogy oké, ez mind érthető, és akkor ezzel mit tudunk kezdeni? Akarunk-e ezzel valamit kezdeni?

Félúton: Mi kell ahhoz, hogy valaki már fel tudjon menni egy serpával a hegyre?
Tibor: Nekem az kellett, hogy teljesen össze legyek törve. A legtöbb esetben akkor működik ez igazán jól, ha valaki teljesen felteszi a kezét, azt mondja, kész, nincs tovább. A kórházi munkám során ugyanakkor sokszor tapasztaltam, hogy családi nyomásra érkezett a beteg. Ilyenkor az első időszak arról szól, hogy felébresszük a betegségtudatot, letakarítsuk azt a tükröt, amit ő mindenféle kifogással, hazugsággal felcicomázott. És addig takarítgatjuk, amíg egyszer csak rálát: igen, ez én vagyok. De ehhez kell valamiféle összetörtség. Döbbenetes volt megtapasztalni, hogy voltak emberek, akik huszonhatodjára voltak bent, minden héten ott ültek a „Szükséged van a változásra” csoporton, és valamikor a sokadik alkalommal csaptak a fejükre, hogy eddig erről miért nem beszéltünk nekik? Ezért mondjuk, hogy a szenvedélybetegség a tagadás betegsége. Van valami szűrő a fülünkön, szemünkön, és amíg nem fáj annyira, addig nem hallatszódik át, bármit is mondanak. Aztán egyszer csak megtörténik, beindul a folyamat. Azt gondolom, hogy nincs egy szent út, minden klienssel egy kicsit máshogy, mást kell – és azt is el kell fogadni, hogy mindenkin nem tudok segíteni.

Hepke Bori

facebooktwittergoogle_plusfacebooktwittergoogle_plus