„Azt hittem, az a valóság”

Képzelj el egy világot, ahol bármit megkaphatsz. Olyanná válhatsz, amilyenné csak akarsz. Megfeledkezhetsz igazi életed egyre nyomasztóbb problémáiról, arról, hogy azon a pályán éppen nem állsz túl jól. Itt ünnepelnek, felnéznek rád, elismernek. Lenne még kedved egyáltalán körülnézni a valóságban és visszatérni oda? Felépíteni egy sokkal melósabb karaktert a legelejéről? Zoli sokáig úgy érezte, valóságos pokol az az idő, amit nem a számítógép előtt tölt. Függősége újabb és újabb mélységekbe sodorta, míg végül sem a drogok, sem a játékok nélkül nem tudott már meglenni – mindenkinek hazudott, csak hogy abban a világban maradhasson. Aztán mégis máshogy döntött. A Thalassa Ház fél éves terápiáján újratanulta a kinti élethez szükséges készségeket, elindult a felépülés útján. Most, több mint két évvel később: saját élményű segítőként dolgozik az Orczy Klubban, végzi a pszichológia szakot és ő segít azoknak, akik függőségükkel küzdenek.

Félúton: Te hogyan határozod meg a saját függőségedet?

Zoli: Általánosságban tartom magam függőnek. A felépülésemben is ráismerek erre a működésemre, pedig minden tekintetben absztinens vagyok. Egyrészt nagyon impulzív tudok lenni, elkap valami és nem tudok megállni, másrészt sokszor nagyon tudom sajnáltatni, áldozatnak tekinteni magam. „A másik a hülye, én a szerencsétlen áldozat, azt is a körülmények tették, hogy használnom kellett, gyerekkoromban nem tanultam meg, hogyan kell megküzdeni a problémákkal” -, ezek automatikus gondolatok, és hiába tudom már, hogy nem igazak, mégis felbukkannak néha. Fél perc múlva észreveszem, mit csinálok és leállítom magam. Baráti és szerelmi kapcsolataimban is nagyon jellemző a függő működés. Hirtelen jön a nagy hév, a forever-ever, aztán hamar el is felejtem az egészet. Tudatosan dolgozom azon, hogy lecsillapítsam ezeket a szélsőségeket: számomra az jelenti a józanodást, hogy felelősséget vállalok azért, amit mondtam, akármilyen érzelmi állapotban is voltam akkor.

Félúton: Mióta józanodsz?

Zoli: A drogok tekintetében két éve és nyolc hónapja. Az alkohol és a játék kicsit bonyolultabb. Mikor kijöttem a Thalassa Házból, egy ideig alkoholmentes sört sem ittam, aztán elkezdtem néha-néha alkoholt inni. Arra flesseltem, hogy én ezt tudom kontrollálni, de azzal nem foglalkoztam, milyen érzésre iszom. Nagyon büszke voltam arra, hogy egy buliban mindenki drogot fogyasztott körülöttem, én pedig józanul kibírtam. Csakhogy valójában abszolút nem voltam józan, ittam vagy három sört. Ha hétvégén ittam, akkor már nem érdekelt, hogy későn fekszem le, hogy tanulni kéne, rögtön felborította a rendemet. Tavaly augusztus óta egyáltalán nem fogyasztok alkoholt sem, és érzem is a különbséget.

Félúton: A Thalassába a drogprobléma miatt kerültél végül?

Zoli: Minden miatt. A drog volt az, ami megmutatta, hogy baj van, de már gyerekkorom óta voltak problémák. Szüleim három éves koromban elváltak, anyámmal folyamatosan költöztünk albérletből albérletbe. Nem volt otthonom, mindig csak valahol laktam. Apámmal – aki egyébként alkoholista – néha találkoztam, őt bálványoztam. Eleinte nagyon verekedős voltam, utána ez iszonyatos szorongásba fordult át: ekkor kezdtem el intenzíven számítógépezni. Úgy 12 éves korom körül rájöttem, hogy ha költözünk is, a gép mindig velem marad, az a biztos pont. Volt egy nagy törés: egyszer vagy öt évig egy helyen laktunk nagymamámnál, és már voltak ott barátaim, kapcsolataim, amikor egyszercsak elköltöztünk, mert anyámék összevesztek valamin. Aztán kb. egy év múlva elfogyott a pénz és visszamentünk. Jöttek a régi barátok, de én úgy éreztem, nem engedhetem magamhoz közel őket, mert akkor megint el kell szakadni, megint rossz lesz. Volt egy ilyen ominózus jelenet, hogy kopogtak az ablakon, én meg elbújtam az asztal alá, hogy ne lássanak meg. Amikor elmentek, visszaültem gépezni. Ebből állt az életem: megjöttem a suliból és azonnal leültem a gép elé. Volt, hogy télen hazaértem, kinyitottam az ajtót, bementem nagy sáros bakanccsal, leültem játszani kabátban, és egyszer csak azt vettem észre, hogy este 8 óra van, az ajtó még mindig nyitva, a bakancs átázott rajtam. Teljesen elragadott ez a fantáziavilág.

Félúton: A valós életed, a tanulás, az érettségi hogy ment eközben?

Zoli: Érettségire egy percet se tanultam. Az órákon megpróbáltam odafigyelni, hogy otthon játszhassak, de valójában pokolnak éltem meg az életemnek azt a részét, amit nem a számítógép előtt töltöttem. Meghíztam, 104 kg. lettem, ápolatlan, igénytelen voltam. A szociális életem a valóságban a béka segge alatt volt, a játékban viszont nagyon magasan: a magyar válogatott csapatkapitánya lettem, sikereket értem el. Iszonyú nagy volt a szakadék.

Félúton: Észrevette valaki, hogy mi történik veled?

Zoli: Anyám látta, hogy probléma van, de valahogy eljátszadoztunk egymással. Ő estig dolgozott, akkor megkérdezte, hogy tanultam-e, én azt mondtam, igen, és ennyi. Érettségi előtt pár hónappal elvette a billentyűzetet meg az egeret, hogy ne tudjak játszani, én meg vettem a boltban másikat. Tudtam, mikor jön haza, addig játszottam, aztán eldugtam újra. Nagymamám főnővérként dolgozott, év elején hozott egy köteg igazolást, amit csak alá kellett írni. Volt, hogy fölkeltem reggel, úgy csináltam, mintha elindulnék suliba, aztán a közeli parkban megvártam, míg anyám elment dolgozni. Akkor visszamentem és játszottam egész nap, ő meg nem is tudta, hogy hiányoztam. Valahogy mindig megúsztam a dolgokat.

Félúton: Te egyébként ekkor bármilyen szinten tudatosítottad magadban, hogy baj van?

Zoli: Azt tudtam, hogy a számítógépen kívüli életem szörnyű. 16 évesen egy kitalált barátnőről meséltem a suliban, és vagy egy éven át nyomattam nekik a történeteket, hogy ne azt lássák, milyen szerencsétlen vagyok. Minden szinten fantáziavilágban éltem, és ha ebből valamiért ki kellett lépnem, iszonyatosan agresszív lettem, ordibáltam anyámmal, csapkodtam. Folyamatosan hazudoztam mindenkinek, csak hogy abban a világban maradhassak. Már 12 évesen elkezdtem a hazudozást. Mondjuk nem csoda, mert otthon is ezt láttam: egyenes kommunikáció semmilyen szinten nem működött a családunkban.

Félúton: Hogyan kapcsolódott be mindebbe a szerhasználat?

Zoli: Úgy 17 éves korom körül már nagyon meg voltam zuhanva. Láttam, hogy pszichológiára, ahová akartam menni, szinte biztosan nem vesznek fel. Magányos voltam, a játék sem okozott élvezetet, úgy éreztem, semmi értelme az életemnek. Otthon ültem, totál depressziósan, nagyon erős öngyilkossági gondolatokkal. Kellett valami. Ekkor kezdtem el érdeklődni a spiritualitás iránt, és rátaláltam a goa szubkultúrára. Hónapokig úgy jártam bulikba, hogy nem is használtam semmit. A közösség tetszett, az, hogy szeretet és elfogadás volt. Interneten olvasgattam már pszichedelikus szerekről, érdekelt az általuk szerezhető önismeret – persze nem igazi önismeretre vágytam, az szörnyű lett volna, inkább csak valami pozitív élmény megtapasztalására. Kipróbáltam a gombát, az eléggé félresikerült, majd az LSD-t, ami viszont tényleg nagyon felszabadító élményt adott, mintha a gyermeki énemet hozta volna elő.

Félúton: Amúgy ez nagyon érdekes, hogy végülis te mégiscsak egyik pillanatról a másikra fel tudtál állni a gép elől és közösségbe tudtál menni. Első hallásra ez előrelépésnek tűnik.

jatek_1Zoli: Akkor én is úgy éltem meg, hogy kinyíltam és sikerült megküzdenem a számítógép-függőséggel, de valójában csak lecseréltem a függőség tárgyát az emberekre. Onnantól akkor éreztem szarul magam, ha egyedül voltam. Ez szerváltás volt, és sorozatban követték a többi szerek: mephedron, opiátok, máktea, tramadol, codein. Ezekkel már szimplán csak azt értem el, hogy elfelejthettem a problémáimat egy rövid időre. De még ekkor is tudtam csak alkalmanként használni. Aztán végül felvettek az egyetemre, lementem Pécsre.

Félúton: Új fejezet kezdődött?

Zoli: Inkább újabb szerváltás. Éjjel-nappal tanultam, mindenből ötös voltam. Csakhogy kezdtem azt érezni, hogy mindezt a semmiért: a családom rohadtul nem ismerte el az erőfeszítéseimet, úgy voltak vele, hogy ez természetes. Lett párkapcsolatom, de abba is azt a diszfunkcionális működést vittem bele, ami az anyámmal való kapcsolatban is megvolt. Nem tudtam visszajelezni, ha valami nekem nem volt rendben, inkább kamuztam, kiléptem a helyzetből. Újra játszani kezdtem, emellett napi szinten használtam, mindent, ami volt: designer drogokat, füvet, opiátokat. Belekerültem egy hazugság-spirálba, amiből csak akkor tudtam kiszállni, amikor anyagoztam. Barátnőmnek azt hazudtam, hogy beteg vagyok, csak hogy hazamehessek játszani. Nem hitte el, úgyhogy meghánytattam magam, hogy bebizonyítsam. Mikor elszabadultam, vettem 4-5 energiaitalt, és reggelig játszottam meg anyagoztam. Előfordult, hogy veszekedés közben elaludtam. Végül szakítottunk. Az utolsó pár hónapban annyiból állt a napom, hogy a koliban ültem, sokszor napokig nem ettem. Nagyon magányosnak éreztem magam. Odáig jutottam, hogy semmi értelme az egésznek, mert anyagozás közben sem érzem magam jól, meg anélkül sem. Minden pillanatban szorongtam, és már csak azért kellett a szer, hogy ezt el tudjam viselni.

Félúton: Hogyha így visszagondolsz, milyen érzések voltak akkor benned?

Zoli: Teljesen ki voltam égve. Már a játék is szar volt, nem tudtam figyelni az anyagozás meg a fáradtság miatt. A koliból nyárra ki kellett költözni, a hónap vége volt a határidő, ami vasárnapra esett, úgyhogy azt hittem, addig lehet maradni. De péntek délután – épp aludtam amúgy -, beállított három ember, megálltak a szoba közepén és megkérdezték, én mégis mit keresek itt, délig el kellett volna menni. A szoba olyan volt, mint egy szemétdomb, csupa hamu, minden szétdobálva. Az összes kolistársam kiköltözött vagy másfél hónapja, csak én maradtam, és mint valami holdkóros, mászkáltam alsógatyában.

Félúton: Senki nem kérdezte, hogy „Zoli, figyelj, mi van veled”?

Zoli: Nem. Úgy két-három naponta elmentem anyagért, néha vettem egy kenyeret, amit két napig eszegettem, ennyi volt a kapcsolatom a külvilággal. Úgy éreztem magam, mint egy örökké éhes szellem, aki csak kóborol össze-vissza, de sose lakik jól. Nyomja az anyagot meg a gépet, de folyamatos hiányérzete van. Mikor a három ember kivágott a koliból, és azt mondták, egy órám van összepakolni, én leültem gépezni. Az utolsó tíz percben dobáltam be szemeteszsákokba a cuccaimat. Anyám értem jött, feljöttem hozzá. Tudtam, hogy folyamatosan kémkedik utánam, de soha nem kérdezett semmit. Iszonyatosan paranoid lettem ettől, teljes görcsben éltem. Valami két hétig szenvedtem így, sokszor már le se ültem a géphez, csak feküdtem az ágyban és azon gondolkoztam, hogy ki kéne nyírni magam. Ekkor már én is tudtam, hogy segítséget kéne kérni. Láttam egy hirdetést, hogy ingyenesen lehet menni a Thalassa Házba. Elmondtam anyámnak, hogy a számítógépes játékfüggőség miatt elmennék egy ilyen terápiára.

Félúton: Miután bekerültél, mi történt ott veled?

Zoli: Az első érzésem az iszonyatos rémület volt. Ott álltam a szobában, számítógép nélkül, és fogalmam nem volt, mit csináljak az emberekkel, hogy szólítsak meg bárkit is. Később a pszichológus-hallgató szerepet is nehezen tudtam elengedni, hogy én vagyok a bölcs, empatikus, aki meghallgat másokat és megmondja a tutit. Nyilván azért csináltam, hogy a saját problémáimmal ne kelljen foglalkoznom. Lassan tanultam meg újra mindent: emberek között élni, feladatokat végrehajtani, felelősséget vállalni, az érzéseimről beszélni. Fél évet voltam ott. Annyira mélyen voltam, hogy ez a fél év kellett ahhoz, hogy az igazán fájdalmas dolgokról el tudjak kezdeni beszélni, úgyhogy folytattam egyéniben a pszichológusommal. Azt hittem, majd megkönnyebbülök attól, hogy kibeszélem magam, ehelyett jó analitikus módon mentünk bele a gyerekkori, családi dolgokba, úgyhogy minden alkalommal úgy jöttem el, mintha agyonvertek volna. A Thalassában összejöttem a barátnőmmel, vele voltam, jártam le Pécsre suliba, jöttem föl anyámat látogatni. Szoros menetrend szerint éltem, de ez segített egyben tartani magam. Gondolkozni volt időm, arra nem, hogy sajnáljam magam.

Félúton: Hogyan találtad meg a Félúton Alapítványt?

Zoli: Egy idő után elkezdtem munkát keresni, anyagilag is függetlenedni akartam. Pont akkor írt egy ismerősöm, aki akkor itt dolgozott az Orczy Klubban, hogy látja, milyen sok függőséggel kapcsolatos cikket posztolok, meg pszichológiát tanulok, érdekelne-e itt egy állás. Eljöttem interjúra és fölvettek. Addig én nem jártam önsegítő csoportokra egyáltalán, itt viszont biztattak, hogy járjak el NA-ba a terápiám mellett is nyugodtan. Nagyon ütős volt a kettő együtt.

Félúton: Mit adott hozzá az NA az addig tanultakhoz?

Zoli: Nekem nagy volt az önbizalmam, hogy már mennyi ideje józan vagyok, fel is épültem. Elmentem NA-ba és rájöttem, hogy még rohadtul az elején tartok. De ez nem ejtett kétségbe, inkább azt éreztem, hogy csomó minden áll előttem és ez jó. Egészen addig nagyon magányos voltam a függőségemmel, és nagyon tetszett, hogy ebben a közösségben végre hozzám hasonló élethelyzetű emberek vannak, akik tudják, miről beszélek.

Félúton: Egyébként a számítógépes függőségek esetében mi számít józanságnak? Hiszen szinte elkerülhetetlen, hogy használjuk a gépet, az internetet.

Zoli: Na igen, ez nagyon nehéz volt. A Thalassában az első hónapban nem mehettem ki egy pillanatra sem, utána pedig már havonta csak egyszer kellett bent maradni hétvégére. Amikor hazamentem, én éjjel-nappal játszottam. De be is vittem, el is mondtam, hogy igen, játszottam, nem aludtam eleget, megint szörnyen érzem magam. Iszonyú bűntudatom volt, de mégis mindig újra belecsúsztam. Egy ideig hagyták. Aztán mikor négy és fél hónap után bejárós lettem, kötöttem egy megállapodást a terapeutámmal, hogy a játékkal is leállok. Mit mondjak, nekem ezerszer nehezebb volt, mint a szerhasználat abbahagyása. Tíz percenként harcoltam magammal, hogy „najó, leülök játszani, de nem, nem szabad”. Szélsőséges indulat volt bennem, hogy nem bírom elviselni ezt az állapotot. Játékkal vissza is estem a terápia után is, próbáltam ezt is kontrolláltan csinálni, aztán olyan is volt, hogy csak néztem, ahogy mások játszanak. Nagyon megszenvedtem magammal, meg a folyamatos alkudozásommal. A végleges absztinenciát tavaly július körül kezdtem tartani. De akkor is ott volt még a kérdés, hogy mit csináljak helyette; végül az íjászkodást találtam, kellett az a harc, taktika, ami a játékban is megvolt. Arra jöttem rá, hogy a számítógép függőséget úgy kell kezelni, mintha valami evészavar lenne. Enni kell, abban nem lehet absztinenciát tartani, a „hogyanra” kell odafigyelni. Én is bele tudok csúszni a facebookozásba, de előre tervezek, ha kell, lekapcsolódom az internetről, vagy csak bizonyos oldalakat nyitok meg. Néha szinte automatikusan kattintok mégis, de már nyomom is az x-et, amikor rájövök. Most is egy szenvedés nekem, ha az egyetemre valamit számítógépen kell csinálni.

Félúton: Szóval maradt benned rossz érzés.

Zoli: Igen, valami mélyen gyökeredző kényszer. Ugye én sokáig nézegettem még a videókat mások játékáról. Vissza is jelezte nekem valaki, én pedig magyaráztam, hogy: „Á, ez nem olyan, másfajta játék, teljesen más a dinamikája, mint az előzőnek, abszolút semmi gond nem lesz ezzel, meg amúgyis, csak hétvégente, és csak egy órát, és ez egy ilyen jutalom most nekem.” Tagadásban voltam. Aztán pár héttel később végigjátszottam egy egész hétvégét. Hétfőn megfordult a fejemben, hogy inkább kiveszek egy napot és játszom. Ettől a gondolattól aztán annyira megrémültem, hogy odarohantam a géphez és letöröltem a játékot. Teljesen kikészültem. Szirénázott a vészjelző, hogy „úristen, mit csinálsz”? De visszahoztam magam. Úgy érzem, mostanra 90%-ban sikerült megküzdenem ezzel, de tudom, ha nem figyelnék oda az érzéseimre, kapcsolataimra, akkor egy hónapon belül játszhatnék ugyanúgy.

Félúton: Mi az, ami ennyire benne tud tartani a számítógépes játék világában?

Zoli: A megerősítés nagyon erősen ott van. A World of Warcraftban mindenért jutalom jár: ez totál kiégeti az agyat. Ahhoz, hogy a való életben visszajelzést kapj, rohadt sokat kell dolgozni, akár hetekig, hónapokig is, ott meg öt percenként jön valami. Egy vizsgálatban mérték, hogy ez nagyon ingerli a dopamin és szerotonin receptorokat, ami ugyanakkor elveszi az étvágyat. Nekem volt olyan, hogy húsz óráig ültem a gépnél szinte hipnotikus állapotban, és nem is éreztem éhséget. Aztán amikor felálltam, majdnem elájultam. Neurobiológiailag ez olyan, mint a kokain. Aki hajlamos a függőségekre, annak éppen ezért nagyon veszélyesek ezek a játékok, mert nem csak megerősítést kínálnak, hanem abszolút torzítják a valóságot, az énképet. Nekem minden játékban volt egy-egy személyiségem, és ezekben a szerepekben magabiztosan mozogtam. Ha leültem a gép elé, ügyes, tehetséges embernek éreztem magam. Amikor pedig felálltam, egyszerre mintha kezem-lábam levágták volna: teljesen tehetetlenné váltam.

Félúton: Hogyan lehet rehabilitálni a „való életet”, visszaállni az egészséges mértékű visszajelzésekre?

Zoli: A virtuális közösséget valósra cserélve – ezt tudom elképzelni megoldásként. Nekem nagyon sokat segített a közösségi terápia a Thalassában. Az, hogy emberek között vagyok, ott is van szerepem, vállalásom. Vállaltam, hogy hétvége-felelős leszek, összeírtam, megszerveztem, ki megy haza. Lett egy pozícióm, ami arra késztetett, hogy beszélgessek az emberekkel. Mivel a többieknek is meg akartam felelni, nagyon erős volt a közösség megtartó ereje. Fontos az is, hogy ki legyél ragadva pár hónapra abból, amiben voltál. Aztán később is nagyon figyeltem arra, hogy ne érjenek olyan ingerek, mert tudtam, akkor én automatikusan húznék oda. Úgy volt, hogy a játékos, cuccos haverokkal megszakítom a kapcsolatot, de sikerült megbeszélnem velük, hogy ne legyen szó ezekről a dolgokról, fogadják el, hogy én ezt nem tudom kontrollálni, ha pedig nem teszik, akkor elköszönünk. Nagyon szigorúan csak a saját érdekemet nézhettem.

Félúton: Ahogy mondtad, ez annak veszélyes igazán, aki hajlamos a függőségre. De mintha maga a korszak is kicsit abba az irányba tolna minket, hogy kütyüktől, okostelefonoktól, internettől függjünk.

Zoli: Úgy gondolom, még nem tanultunk meg együtt élni ezzel: a rákattanás stádiumában vagyunk. Az első generációnak nyilván nagyon nehéz, belecsúszik, de át tudja majd adni, mire kell odafigyelni. Én is észrevettem magamon, hogy nehezen mélyedek el valamiben, mert egyszerre öt oldal meg van nyitva, beleolvasok ebbe is, abba is, beszélgetek, zenét hallgatok. Szerintem a társadalom el fog érni ebben egy érettséget, meg fogja tanulni tudatosan használni az internetet. A személyes határokat pedig mindenkinek magának kell kialakítania. Nekem az egyik ilyen határom, hogy este 10-kor minden esetben kikapcsolom a gépet. Ha pedig tudom, hogy három napig tanulnom kell otthon, akkor is tudatosan kimegyek az utcára, találkozom emberekkel, különben visszajönnek a szorongásaim.

Félúton: Fiatalon épültél fel és fiatalon lettél segítő. Ez hogyan érint?

Zoli: Segítőként az elején sokszor volt bennem kisebbrendűségi érzés, hogy más húsz évig anyagozott, akkor ő biztos jobban vágja, mit tudhatom én 25 évesen, biztos nem is vagyok annyira függő. Aztán rájöttem, hogy mindenkinek más az életútja, és én sem öt évig anyagoztam, hanem igazából már gyerekkoromtól. Örülök, hogy sikerült ilyen fiatalon felismerni és megváltoztatni ezt, így már tudok a szakmában dolgozni. Tudom persze ettől kicsit kirekesztettnek érezni magam, mert a korombeli segítők nem szenvedélybetegek, a szenvedélybeteg segítők meg jóval idősebbek nálam. Aztán rájövök, hogy ez inkább előny, mert mindegyikükhöz tudok kapcsolódni. Vannak még néha ilyen irracionális hiedelmeim, hogy hogyan lehet segítő valaki, ha még neki is vannak problémái, ha még maga is félúton van, de ezek már egyre ritkábban jönnek elő és egyre jobban kezelem.

Félúton: Ez valamiféle általános hiedelem, hogy a segítőnek nem lehetnek problémái, nem?

Zoli: Igen, pedig emberből van ő is. Érdekes, hogy az egyetemen általában azt tanítják, hogy a tapasztalati segítő nem lehet jó, mert nem objektív, míg az addiktológiában már évtizedek óta működik, hogy egymást segítik a függők. Lehetne így más területen, például a pszichiátriában is, vannak is ilyen kezdeményezések. Nem azért vagyok segítő, mert annyira jól csinálok mindent, hanem mert érdekel mások lelke, személyisége, érdekel a magamé. Persze otthonról is kaptam, hogy „hogy leszel te így pszichológus, ha a saját problémáiddal se tudsz megküzdeni?” Hát úgy, hogy én is megyek pszichológushoz, és közben lehetek másnak a pszichológusa. Nem az a feladatom, hogy mindenre tudjam az univerzális megoldást, hanem hogy segítsek megtalálni kinek-kinek a sajátját.

Hepke Bori

facebooktwittergoogle_plusfacebooktwittergoogle_plus