“Visszavezetni lassan, kézenfogva” – Beszélgetés a skizofréniáról, betegségtudatról, felépülésről

Csaba régóta érezte, hogy valami nincs rendben. Utólag azt mondja, valószínűleg már jó ideje beteg volt, csak nem tudott róla, ahogy a körülötte élők sem vették észre, hogy segítségre lenne szüksége. Válása, családjától való elszakadása végül katalizátorként indította be a folyamatot: rövid időn belül mindent elveszített, elérte a mélypontot. A felépülés útjáról a Your Self Centrumban beszélgettünk, ahol két évet töltött. Jó érzésekkel tér vissza ide, de már továbblépett: szakmájában dolgozik, párkapcsolata van, sok mindent megtudott magáról. És ami a legfontosabb: ÉL. 

Félúton: Meg lehet határozni, mikor kezdődött ez a történet?

Csaba: Valószínűleg akkor, amikor még észre sem vettem. Voltak jelek, de a válásom robbantotta ki. Előtte már fél évig nagyon rossz hangulat volt otthon, többször is szakítottunk, se veled-se nélküled kapcsolatban éltünk. Hosszú út vezetett idáig. Az, hogy vállalkozó lettem, ami hatalmas teher volt, az, hogy egy olyan közösségbe (ma már azt mondanám, szekta) jártunk, ahol azt éreztették velem, hogy semmire se vagyok jó, az, hogy családterápiára ugyan elmentünk, de én nem kaptam segítséget. Végül a feleségem megkért, hogy menjek el. Albérletbe költöztem egyedül, ő maradt a három gyerekkel. Ekkor kezdődött a mélyrepülés. Hihetetlen fokára jutottam el a depressziónak. Egy idő után már valóban nem tudtam helytállni a munkahelyeimen, kényszeresen pörgött az agyam, hogy hogyan tudnám visszaszerezni a családomat. Ez odáig fajult, hogy egyik délelőtt egész egyszerűen azt mondtam, nem bírok tovább maradni, orvoshoz kell mennem.

Félúton: Hová került ekkor?

Csaba: Pszichiátriára, ide a kerületbe. Gyógyszereket kaptam, de hol szedtem őket, hol nem, amitől még mélyebbre kerültem. Ekkor még semmi betegségtudatom nem volt. Csak éltem bele a világba és azt csináltam, amit éppen gondoltam. Tündérhegyen is hosszabb ideig kezeltek, de ott az volt a koncepció, hogy hétvégente nem lehetett bent maradni. Hét közben nem is volt semmi baj, de ahogy kijöttem, egyből megborultam és írtam a feleségemnek vagy száz e-mailt. Újra a pszichiátrián találtam magam: onnan indultam és oda kerültem vissza. Iszonyúan bekábultam a gyógyszerektől, így amikor kikerültem, megint nem szedtem őket rendesen. Egyik nap az albérletemből, a tizedik emeletről kihajigáltam az összes könyvemet. Telefonáltak a nővéremnek, hogy csináljon velem valamit. Ekkor költöztem hozzájuk és két hónapig ott voltam, mielőtt ide, a Your Self Centrumba kerültem volna.

Félúton: A családja tudott a betegségéről, állapotáról?

Csaba: Szerintem nem sokat. Abban bízom, hogy a gyerekeim egyszer talán megértik. Egyelőre engem hibáztatnak, levélben le is írták: szégyelljem magam. Sajnos csak rosszat hallanak rólam abban a bizonyos közösségben is, ahová ők még mindig járnak. Egy idő után nagy nehezen sikerült kiharcolnom, hogy két hetente, két órára láthassam őket, felügyelet mellett. Amikor először találkoztunk így, akkor úgy mentek ki, hogy de jó volt apával lenni. Következő alkalommal már fordult a kocka, azt kérdezték, minek nekik idejönni, nem akarnak velem találkozni. A középső egészen sokáig járt hozzám, aztán ő is elmaradt.

Félúton: Érzelmileg nehéz lehet ezt feldolgozni. Hol tart ebben?

Csaba: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolok rájuk minden nap, de már legalább nem sírok miattuk. Korábban én mindenért magamat hibáztattam, de most már azért látom, hogy ehhez két ember kellett. Az exfeleségemnek ápolónőként tudnia kellett, hogy beteg vagyok. Nem segített.

Érdemi segítséget csak a nővérétől kapott?

Csaba: Igen. Nagyon sokat beszélgettünk, végig mellettem állt. Anyagilag is hozzájárult a terápiához, és hát ugye náluk lakhattam. Barátom eleve nem volt sok, de akik voltak, azok sem vették észre, vagy inkább nem értették az állapotomat. Sokan elkönyvelték úgy, hogy nem akarok dolgozni. Pedig nem nem akartam, nem tudtam. Akkoriban ide már be voltam jelentkezve, csak az üresedésre vártunk: szerencsére két hónap múlva lett hely. Ezalatt már bejártam foglalkozásokra.

Mi volt a diagnózis?

Csaba: A hangulatingadozások miatt eleinte bipoláris depresszióra gyanakodott a doktornő. Később kiderült, hogy skizoaffektív zavar, annak is a depressziós típusa.

Beszéltünk már a betegségtudatról. Mikor érkezett meg?

Csaba: Itt a Your Selfben. Mielőtt bekerültem volna, elém tettek egy szerződést, amit alá kellett írni. Abban volt egy ilyen mondat, hogy a “betegségtudat erősítése”. Na mondom, ha azt erősítik bennem, hogy beteg vagyok, akkor semmi keresnivalóm itt. Makacskodtam, hogy így nem írom alá, húzzuk ki. Nagyon nehéz volt megérteni, miről is szól ez a félmondat valójában. Pedig az állapotom tényleg tarthatatlan volt. Előfordult, hogy kimentem a vasúti sínekhez, hogy most akkor itt a vég, autóval 120-al közlekedtem a környéken, vagy éppen hajnali háromig az utcákat jártam. Hallucináltam, hangokat hallottam. Kétségtelenül beteg voltam.

Milyen érzésekkel vágott bele a terápiába?

Csaba: Vegyes érzésekkel jöttem ide, kicsit tartottam tőle, milyen lesz. Eleinte elég nehéz volt beilleszkednem, de végül is sikerült, nagyon jó közösség volt itt együtt. Lassan kialakult a betegségtudatom és ezzel párhuzamosan nagyon akartam egészséges lenni, kikerülni innen előbb-utóbb. Sok nyomasztó terhemet le tudtam tenni, hiszen le voltam százalékolva és itt lakhattam, a gyógyszerekkel sem nekem kellett foglalkozni, elém tették: nekem csak magamra kellett koncentrálnom.

Hogyan telt itt egy átlagos nap?

Csaba: Nagyon fontos volt a rendszeresség, a napirend. Mindig kaptunk valami megoldandó feladatot: pékhez kimenni, takarítani, kisebb munkákat ellátni. Rajzoltunk, szabadon vagy felolvasás után, a rajzokat megbeszéltük, meseterápián, csoportfoglalkozáson vettünk részt. Akkoriban én már nem hagytam el magam annyira, de voltak, akiknek a tisztálkodás még problémát jelentett. Nekik rejtvényekben adták fel, hogy fogat kéne mosni, fürödni kéne, stb. Zenéltünk, kívánságműsort csináltunk, sétáltunk, könyvtárba jártunk. Az olvasás is segített lekapcsolni az állandó pörgést a fejemben. Két nagyon jó barátra leltem, akikkel sokat hülyéskedtünk, filmet néztünk, számítógépeztünk együtt, még relaxációt is tartottam a pincében. Rengeteg segítséget kaptam a pszichológusoktól, és így lassan csak le tudtam tenni valahogy ezt az egészet. Nem volt könnyű. Elvégre két év kellett ahhoz, hogy azt mondhassam, magamhoz tértem.

Két év hosszú idő. Voltak emlékezetes fordulópontok?

Csaba: Akkor nem éreztem. Inkább apró lépésekről, folyamatos fejlődésről szóltak ezek az évek. Utólag visszatekintve persze jobban látszanak a konkrét változások. A pszichológusnő, aki egyénileg és csoportban is foglalkozott velem, később mondta el, hogy a rajzaimból milyen szépen nyomon lehetett követni a fejlődést. Eleinte háttal álló embereket rajzoltam, elnagyolt kézzel, állati karmokkal. Aztán egy idő a figurák megfordultak, rendes kezük lett, kidolgozottabbá váltak. Lassan, fokozatosan történt minden.

Hogy lehet felkészülni arra a pillanatra, amikor elengedik az ember kezét?

Csaba: Talán úgy igazán nem is lehet erre felkészülni, de nálam volt egy átmeneti időszak. Még itt laktam, amikor elkezdtem állást keresni. Háromnegyed évbe telt, de sikerült. Felvettek egy képzéssel foglalkozó céghez, villanyszerelő szakon lettem gyakorlati oktató. Az elején innen jártam dolgozni. A munkaidőm olyan volt, hogy a foglalkozásokra akkor már el sem jutottam. Mégis volt egy fokozatosság a visszatérésben, ami segített. Persze féltem egy kicsit, hogy esetleg visszaesek, nem tudok úgy helytállni, ahogy kellene, de végül szinte probléma nélkül sikerült. Időközben pedig a mostani barátnőmet is megtaláltam.

Mennyire kell odafigyelnie magára lelkileg?

Csaba: Tudnom kell, mikor billenek át. Egy idő után kitapasztaltam, vannak jelei. Olyankor meg kell kérdeznem magamtól, mi bajom van, bevettem-e a gyógyszeremet. Ha kimarad pár nap, azt már lehet érezni, szorongás, megmagyarázhatatlan rossz hangulat tör rám. El kellett fogadnom, hogy ha nem szedem, akkor rosszabbul leszek. Most már arra is odafigyelek, hogy ne vállaljam túl magam, csak annyi munkára mondjak igent, amennyit el tudok végezni.

Mit gondol, milyen segítséget kéne kapniuk azoknak, akik hasonló problémákkal küzdenek?

Csaba: Szerintem nagyon hiányzik a felvilágosítás, ami segítene felismerni ezt az állapotot. Hogy a hozzátartozók, barátok észrevegyék és tudják, valaki nem azért nem tud teljesíteni, mert lusta, hanem mert beteg. A beszélgetés nagyon hasznos, de csak akkor, ha elfogadó, és nem taszít még mélyebbre (ez az, ami nekem kezdetben, a környezetem részéről nagyon hiányzott). Nem nagy lépéseket kell várni, inkább nagyon lassan, kézen fogva visszavezetni őket az életbe – ahogy itt, a Your Selfben történt. Az orvosi segítség is elengedhetetlen. Ha valaki ezt nem ismeri be, akkor bizony meg kell fogni a kezét és el kell vinni pszichiáterhez. Én persze még ott is harcoltam, hogy nincs nekem semmi bajom. Egy idő után az ember képtelenné válik arra, hogy bármit is tegyen magáért.

Így távolabbról visszatekintve; lehetett tanulni abból, ami történt?

Csaba: Sokat tudtam meg magamról, ma már jobban átlátom a saját működésem. Amikor a legelején voltam, akkor úgy éreztem, nekem végem, meghaltam. És most élek. Élettapasztalatot szereztem. Szó szerint.

Hepke Bori

facebooktwittergoogle_plusfacebooktwittergoogle_plus