“Vissza akartak kapni mint apát és nagyapát”

Nem szokványos alkoholkarrier az övé. Függőségét évtizedeken keresztül csak mint lappangó lehetőséget hordozta magában: ivott, ha a helyzet éppen úgy hozta, de soha nem volt részeg, nem ütötte ki magát. Szerette a munkáját, mind családi, mind szakmai életében joggal érezhette magát sikeresnek. Ötven éves is elmúlt már, amikor megingott a jól kiépített rendszer: Gyuri innentől számítja józansága elvesztését. Fokozatos leépüléséről és visszakapaszkodásáról számára ismerős környezetben, az Orczy Klub csoportszobájában beszélgettünk.

Félúton: Korábban milyen volt az iváshoz fűződő viszonyod?

Gyuri: Úgy tizenhét évesen találkoztam először az alkohollal, és onnantól kezdve évtizedeken át csakis bizonyos alkalmakkor, céges és privát bulikon, kártyapartikon iszogattam. A családomban sem volt alkoholprobléma, úgyhogy nem onnan hoztam magammal, hanem kifejlesztettem hálaistennek (nevet). Nem volt egyszerű, hiszen semmi, de semmi problémát nem okozott hosszú ideig. Aztán eljött egy pont, a házasságomban egy hosszú folyamat vége, amikor nagyon el akartam zárkózni a világtól, a feleségemtől és a gyerekeimtől is. Ők már javában tinédzserek voltak, és hát előfordult, hogy beszéltem velük a nejemmel kapcsolatos problémáimról. Általában az én álláspontomon voltak, viszont akkor észrevétlenül átléptem egy határt: egyszerre kaptam meg mindkettőjüktől, hogy ne uszítsam őket az anyjuk ellen. Számomra itt fejeződött be a józanság. Ki akartam zárni magamat a világból, senkire és semmire nem voltam kíváncsi többé, halálosan megsértődtem. Innentől kezdve munkából hazafelé rendszerint útba ejtettem valamelyik közértet…

shadow-solitude-light-1757823-lFélúton: Hosszú út vezetett innen a mélypontig?

Gyuri: Sofőrként dolgoztam, meglehetősen magas szinten, tehát nem engedhettem meg magamnak, hogy minden este berúgjak, és úgy menjek be másnap, így csak ritka alkalmakkor szakadt el a cérna. De valahol ekörül már kialakulhatott a függőség, aminek a lehetősége valószínűleg mindvégig bennem volt, valahol mélyen. A nagylányom időközben férjhez ment, a kicsi is ritkán volt otthon: feleségemmel kettőnknek iszonyú naggyá vált az akkori lakásunk. Újat kerestünk, meg is találtuk, és a felújításába már egy rakás pénzt beletettünk, amikor beütött a krach. Kiderült, hogy a nejemnek mindenféle privát adósságai vannak, mai napig nem tudjuk, mennyi, kinek, miért. Közben mindketten dolgoztunk, de szó szerint mindent én fizettem, ő pedig lassan mindenből kivonta magát. A gyerekeknél az tette be a kaput, amikor az anyjuk ügyvédhez fordult, hogy meglopták őt, mert úgy tervezték, egy bizonyos fennmaradó összeget félretesznek nekem egy bankszámlán, hogy legyen tartalékom nyugdíjas koromra. Ekkor elmondtak nekem mindent, azzal, hogy “itt a vége, most elváltok”. Nem sokkal később ez meg is történt. Nem volt más út, ez világos, viszont akkor én teljesen egyedül maradtam.

Félúton: Hol tartott ekkor a függőséged?

Gyuri: Napi szinten ittam, de az igazán komoly problémák ekkor kezdődtek. Nyakamba vettem egy rakás adósságot, nem beszélve a folyamatos magányról. 2011 tavaszán történt, hogy a kisebbik lányom feljött valamiért, és nagyon “nem megfelelő” állapotban talált. Fogta magát, és a háziorvossal beutaltatott az addiktológiára. Nem volt súlyos a helyzet, összesen egy hetet töltöttem ott, és mikor kijöttem, folytathattam a munkát gond nélkül. 2011 nyarán aztán új főnököt kaptam, akivel egyszerűen nem tudtunk együtt dolgozni. Addig-addig nyüglődtünk, piszkáltuk egymást, míg végül különösebb felhajtás nélkül kirúgatott. Akkor, hogy már a munka sem volt, rendesen belehúztam az ivásba. 2012 tavaszán megjártam a pszichiátriát, ott ismerkedtem meg a Félúton Alapítvánnyal, bejárt ugyanis innen csoportot tartani egy segítő hölgy. Nagyon megtetszett ez az egész és komolyan elhatároztam, hogy tartani fogom a józanságot.

Félúton: Miért érzem azt, hogy jönni fog egy “de”?

Gyuri: Egész nyáron semmi gond nem volt, ment minden, mint a karikacsapás. Ide is, egy másik helyre is jártam csoportra, tematikus piknikeket tartottunk az Orczy-kertben, nagyon jó volt. Mai napig úgy érzem, sikerült volna, ha nem történik egy baleset, ami hetekre a lakáshoz láncolt. Akkor újra elindult bennem a függőség. Abban a pillanatban, hogy egyáltalán meg tudtam mozdulni, első dolgom volt levonszolni magam a szemközti kisboltba. Visszaestem, és a második felvonás már komolyabbra sikerült.

Félúton: Milyen értelemben? Egész napos ivás?

Gyuri: Sokat gondolkoztam azon, a többiek elbeszéléseit, tapasztalatait hallgatva, hogy én valószínűleg alkoholistának is egy elfuserált pali voltam, mert, hogy józannak igen, az biztos (nevet). Soha nem ittam reggel, soha nem volt az ágyam mellett pia ébredés utánra. Mindennap vásároltam, elláttam magam, kocsiba ültem, rendszerben zajlottak a délelőttjeim. Aztán délután, mikor mindenen túl voltam, elkezdtem inni. Talán a legutolsó másfél-két hónap kivétel ez alól. A “komolyabbat” inkább a családommal való kapcsolatomra értettem. Tavaly nyáron a kisebbik lányom párja feljött valamiért, és hát akkor jócskán látszott rajtam, hogy van bennem, az orrom pedig csupa seb volt. Ahogy kísértem kifelé, váratlanul megfordult és lefényképezett a telefonjával. Aznap este már hívott is a lányom, hogy itt a pillanat, válassz, a családod vagy az alkohol. És bár az unokák nagyon sokat jelentettek nekem, rengetegszer voltam velük, mégis megint inkább halálosan megsértődtem és mindentől elzárkóztam. Nem kerestem őket, nem csináltam semmit, kivonultam a világból.

Félúton: Ahogy a lányaidat bemutattad, gondolom, ezt nem sokáig nézték tétlenül.

Gyuri: Hát nem! Mivel már nem tudtak máshogy megfogni, augusztus környékén elindítottak ellenem egy gondnoksági eljárást. Amikor a gyámhivataltól megérkezett az első értesítés és szembesültem a helyzettel, ugyancsak felháborodtam, főleg azon, hogy még csak nem is szóltak. Végül abban állapodtunk meg, hogy átbeszéljük az egészet családilag. A lányaim ekkor elmondták, hogy nem pályáznak a pénzemre, nem pályáznak az autómra, nem pályáznak a lakásomra. “Csak” arra pályáznak, hogy engem visszakapjanak mint apát és nagypapát (amikor látták, hogy a józanodásom sínen van, megszüntették az eljárást).

Félúton: Az volt a céljuk, hogy újra terápiás segítséget kérjél?

Gyuri: Igen. Én vállaltam, hogy újra bemegyek a kórházba, ők pedig azt fogalmazták meg, hogy szeretnék, ha valamiféle utókezelésen is részt vennék, ami segít megtartani a józanságot. A kórházi kezelés alatt találtuk ki, hogy menjek a Félúton Alapítvány terápiájára. Így kerültem a Félút Centrumba, egy hónappal a kórházi kezelés után, idén januárban. Abban az egy hónapban bejártam ide csoportfoglalkozásokra, és itt kezdtem újra az AA-t is. A terápiáról aztán persze kötelező volt nap mint nap járni a város különböző pontjaira, úgyhogy jó néhány csoportot megismertem. Mai napig tartom, hogy ha valami közbe nem jön, heti hatszor elmegyek.

Félúton: Akkor komolyan elköteleződtél az AA mellett.

Gyuri: Igen, ez lett belőle annak ellenére, hogy nem mindenben értek egyet. Vannak vitáink, egyéni beszélgetésekben, csoportokon is néha előjövök olyan dolgokkal, amik nem feltétlenül illenek bele a józanodásról alkotott általános felfogásba. Én nem akarom száz százalékig feladni az egómat, nem akarok mindent átadni a felsőbb erőnek, magam akarok maradni, meg akarom tartani az akaraterőmet is. Ezt én így érzem helyesnek, viszont elvi nézeteltéréseket eredményez. Úgy szoktam mondani nekik is, hogy öreg bohóc vagyok én már ahhoz, hogy változzak.

Félúton: Amit elmondtál, abban egyrészt szerepet játszik egy nagyon erős családi nyomás. De te, belül magadban, lelkileg mit éltél meg mélypontnak, mitől szántad el magad?

Gyuri: Akkor én most erre is használnám az elfuseráltság-fogalmát. Ugye az AA egyik alapelve, hogy a tagság feltétele az ivással való felhagyás vágya. Hát bennem ez nem volt meg. Én a családba akartam visszakerülni, és láttam, hogy ennek egyetlen eszköze a józanodás. Ma már persze mást gondolok, de nem így indultam neki az egésznek. A klasszikus alkoholista felfogás szerinti mélypontom tehát nekem nem az alkoholtól volt, hanem attól, hogy kizártam magam a családból. A célomat elértem, visszakerültem, nagyon jó a kapcsolatom a lányaimmal, unokáimmal, és nem győzök elég hálás lenni nekik. Természetesen most visszatekintve egyértelmű, hogy az elkeseredésemmel, a külvilággal (és az alkohollal) szembeni tehetetlenségemmel, magányommal, egyedül maradásommal, az értelmetlen, céltalan semmittevéssel nem tudtam mit kezdeni.

Félúton: Mióta józanodsz?

Gyuri: Tavaly október 22-én ittam utoljára. Másnapra is ki volt tűzve, csak ugye akkorra esett a családi tanács és nem tudtam lemenni az éjjel-nappaliba. Utána pedig már nem is akartam.

Félúton: Úgy tűnik, mégsem voltál “öreg bohóc” ahhoz, hogy változz/változtass. Talán éppen azoknak taposod ki az utat, akik most még azt hiszik, túl késő.

Gyuri: Bízom benne, hogy így van. Saját korosztályommal tényleg nagyon ritkán találkozom a különböző csoportokban, ha mégis, ők rendszerint tizenöt-húsz éve nem isznak. Eddigi AA-s pályafutásom során talán ha egy emberrel találkoztam, aki hatvanhat évesen kezdte el a józanodást. Mit mondjak, nekem nagyon megérte belevágni. Most újra van cél az életemben, és ez nagyon sokat számít.

Hepke Bori

FacebooktwitterFacebooktwitter