“Úgy gondolják, én egyedül is képes vagyok élni”

„Ha depressziós vagy,
a múltban élsz.
Ha ideges vagy,
a jövőben élsz.
Ha nyugodt vagy,
a jelenben élsz.” /Lao Tzu/

– mikor befejeztük a beszélgetést, Peti előkereste a kedvenc idézetét, amit ő nagyon magáénak érez, én pedig nagyon történetére illőnek. A skizoaffektív zavarral küzdő harminchárom éves fiatalember több mint fél évet töltött a Your Self Centrumban, ahol saját bevallása szerint is megtalálta a nyugalmat, miközben sikerült jobban megértenie saját működését, betegségét. Peti mögött összetartó, segítő családi háttér áll, ami a legnehezebb időkben is megtartotta. Testvérei nem akarták elhinni, hogy a gyógyszeres kezeléshez nem járulhat hatékonyabb terápiás forma, és kitartásuk meghozta a gyümölcsét: addig kerestek, amíg meg nem találták a fiú számára a legmegfelelőbb segítséget. Végig hittek abban, hogy képes teljes, minőségi életet élni, és mindent megtettek, tesznek most is azért, hogy megteremtsék ennek feltételeit. Először Petivel, majd néhány nappal később – a hazautazás napján, egy új korszak kezdetén – családtagjaival is beszélgettem. Most mindannyian elmondják, szerintük mi jelent igazi segítséget egy ilyen helyzetben.

1.

„Bármilyen kérdésem van, arra kapjam meg a választ”

Félúton: Útra készen?

Peti: Igen, hétvégén fogok kiköltözni. És úgy gondolom, ami nekem hiányzott, azt itt megkaptam. Nem tudtam egyből feloldódni, nem tudtam az összes problémámat kibeszélni, mert én magamról nehezen beszélek, de itt sokat segítettek.

Mi hiányzott?

A betegségemmel kapcsolatban. Nálunk otthon (Romániában – a szerz.) ezt csak orvosi szempontból vizsgálják, felírják a gyógyszert és kész. Azt mondták, skizoaffektív zavarom van és a mániás szakaszban vagyok, de én semmit nem tudtam arról, mit jelent ez, és egyáltalán hány szakasz van. Jó lett volna, ha elmondják, hogy készüljek, miből is áll ez az egész betegség. A testvéreim végülis azért hoztak el, mert olyan helyre szerettek volna hozni, ahol van pszichoedukáció, ahol elmagyarázzák nekem a dolgokat. Hogy bármilyen kérdésem van, arra kapjam meg a választ. Mert úgy gondolják, én egyedül is képes vagyok élni.

Milyen élmény volt itt lenni?

Nagyon más volt, mint a kórházban. Sok pszichés betegségről szóló filmet néztünk, beszéltünk meg. Megismertem a betegtársaimat. Fontosak voltak az egyénizések is – persze el kellett jutnom addig, hogy megbízzak a pszichológusokban. Nem ment egyből. Korábban többször is visszaestem, nem tudtam, mi zajlódik le bennem. A környezetem figyelt fel arra, hogy nagyon izgatott vagyok, furcsán viselkedem. Volt olyan periódus, amikor két hétig nem aludtam. Teljesen kikészültem. Most már tudom, hogy ez a mániás szakasz. Volt, hogy abbahagytam a gyógyszerszedést, azt mondtam, én nagyon jól érzem magam, nincs már szükségem semmire. Így is volt, de aztán visszaestem és rájöttem, hogy muszáj szednem.

Mi kell még ahhoz, hogy tartósan ne legyen visszaesés?

Szükségem van egy stabil környezetre, hogy ne maradjak annyira egyedül a gondolataimmal. Hogy tudjak beszélni róluk.

Fel tudja idézni a betegség kezdetét?

Egy segédprogramozói technikumba jártam, és volt egy stresszes időszakom az informatikai szakvizsga letétele után. Nehéz volt, más szakról jöttem. Utána egy angol-olasz céghez kerültem. Nem ment a beilleszkedés, bizonyos dolgokat nem tudtam elfogadni. Ezután elmentem katonának. Ez a három dolog nagyon sok volt így egymás után. Történt még egy olyan incidens is, hogy rám támadtak az utcán. Semmi bajom nem lett, meg tudtam védeni magam, mégsem tudtam ezt feldolgozni. Másnapra kórházba kerültem, nagyon feldúlt állapotban. Egy idő után mondtam a testvéreimnek, hogy nem jó, amit ott velem csinálnak – olyan injekciót kaptam, amitől egy hónapig habzott a szám. Sokáig nem voltam nyílt, nem mondtam el, mi zajlik bennem. Itt volt először olyan közösség, ahol ez sikerült, mert mindenki hasonló problémával jött ide.

A közösségen kívül mi segített?

Sorra vettük a betegségeket egy könyvből, ráismertem a tünetekre. Folyamatosan kutattam különböző fórumokon, interneten, itt-ott, és amit találtam, mindig felvetettem, megkérdeztem. Próbáltam segíteni én is azokon, akiken én tudtam. Ilyenkor boldogságot éreztem. Beláttam, hogy nem kell másokkal versengeni. Nehezen jutottam el a megértésig: sok idézetet olvastam íróktól, költőktől, próbáltam én is összeírni magamnak a fontosabb gondolatokat. Ezek sokat segítettek. Sok vallásos könyvet is olvastam. A vallás nagy szerepet játszik a gyógyulásomban. Hiszek abban, hogy az ember okkal kap nehézségeket az életben, és hogy mindenkivel célja van az Istennek.

Mi volt a szerepe az információnak, annak, hogy többet tudott meg a betegségről?

Nekem sokáig bűntudatom volt. Azt hittem, én vagyok a téveszmék okozója. Most már tudom, hol a hiba, és hogy ennek genetikai háttere is van. Nagyon nehéz, amíg letisztázódnak az emberben ezek az érzések, gondolatok. Sokszor nem tudtam, kit kérdezzek, nem akartam senkit terhelni, főleg nem a családtagjaimat. Féltem, hogy rájuk ijesztenék, egyedül akartam végigcsinálni.

Milyennek képzeli most a kinti életet? Hogy lehet erre felkészülni?

Állást szeretnék kapni, reményeim szerint júniustól munkába is állhatok egy helyi faipari műhelynél. Mindenféleképpen a családhoz, testvéremhez közel képzelem el az életemet, mert nem tudom még, merre mehet ez a betegség. Sokféle út van, minden embernél más. És én nem tudom, nálam hogy fog alakulni. Mindenesetre lenyugodtam, ez sokat számít. Az biztos, hogy kell valaki, akihez tudok szólni, aki tud segíteni, ha véletlenül baj van. De nem akarok senkinek a terhére lenni. Ahová költözöm, ott is keresünk egy hasonló közösséget.

Voltak emlékezetes fordulópontok a terápiában?

Nagyon jól ki tudták választani a filmeket, amik bemutatják az ilyen betegeket. Egyre különösen emlékszem, Mr. Jones volt a címe (Richard Gere játszott benne). Ő is nagy intenzitással élte át a dolgokat. Miután megnéztem, elkezdtem még több információt gyűjteni a betegségről. Láttam, hogy sok híres ember is küzd vele. Mindegyik hagyott maga után valamit, sokan a festészetben élték ki. Az is nagyon érdekelt, gyógyítható lesz-e vagy sem. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy teljesen meggyógyulni nem lehet, együtt kell élni a gyógyszerekkel.

A családtagok, barátok mivel tudnak legjobban segíteni egy pszichiátriai betegnek?

Azzal, hogy meghallgatják. És ha nem is mond igazat, vagy úgy tűnik, eltér a realitástól, türelemmel figyelik. De nem mindig kell megadni neki azt, amire vágyik. Csak annyit kell segíteni, amennyi után már ő tud kezdeni valamit, nem szabad helyette megoldani a dolgokat. Nekem hagyták, hogy én válasszak, mivel szeretnék foglalkozni. Van egy nagyon jó édesanyám, aki sok mindenben tudott segíteni. De nagyon nehéz az ilyen beteggel, mert nem lehet tudni, min megy keresztül. És amíg ő nem érti meg, mi a betegsége, nem nyílik meg valakinek, addig az a legnagyobb feladat, hogy egyáltalán belássa, hogy beteg. Nálam ez úgy történt, hogy írogattam, és mikor visszaolvastam, rájöttem, hogy ellentmondok saját magamnak. Szóltam, hogy „édesanya, valami baj van velem”. Elmagyaráztam neki, hogy sok álmomat nem értem, vagy hogy valami felzaklatott. Sokáig nem akartam elmondani azt sem, hogy tévképzeteim vannak, hogy összekötöm a dolgokat, mindenfélére asszociálok. Azt hittem, hogy én vagyok a TV-ben a főszereplő. Valahol tudtam, hogy nem, de mégis annyira átéltem, mintha így lett volna. Akkor orvoshoz mentem, kezdődött a gyógyszerezés beállítása. Végül a testvéremék megtalálták ezt a helyet.

Milyen érzésekkel jött ide a terápiára?

Nem fogtam föl, hova jövök. Korábban nem voltam ilyen bentlakásos helyen, úgyhogy furcsa volt beleszokni a rendszerbe, de úgy három nap alatt feloldódtam. Segítettek a társaim, elmagyarázták, mi hogy megy, nagyon készségesen álltak hozzám. Jó kapcsolatba kerültem mind az asszisztensekkel, mind a bentlakókkal. Egy-két hónap kellett ahhoz, hogy megnyugodjak, rájöjjek, hogy szükség van a terápiára, senki sem bánt, nem akar tőlem semmit, csak azt, hogy gyógyuljak.

Van olyan módszer, ami a későbbiekben segíthet megtartani ezt a nyugalmat?

Leírtam, lerajzoltam magamnak, amit tudtam. Próbáltam emlékekhez fűzni, hogy ne felejtsem el. Valamiért én játékosan tudok tanulni, ez nálam egy sajátosság. Továbbadni is így próbálom másoknak. Amit jó élményhez kötünk, azt meg is jegyezzük. Sokat foglalkoztam azzal, hogy rájöjjek, milyen ember vagyok. Itt kaptam útmutatást és segítséget, hogy visszaintegrálódjak a közösségbe. Másoknak azt ajánlom, hogy merjenek beszélni arról, ami lejátszódik bennük, mert nincsenek egyedül ezzel a problémával. Sokan elmagányosodnak, izolálódnak, a társadalom kirekeszti őket. Ami mindenképp meglátszik az ilyen betegeken, az a gondolkodás beszűkülése. Ez az, amit a család észrevehet, és amin lehet dolgozni, hogy újra teljes életet élhessenek.

Említette a társadalmi kirekesztést is. Véleménye szerint ez ellen mit lehet tenni?

Vannak ilyen programok, amikor ismertetik például az emlőrák veszélyeit – ugyanúgy a pszichés betegségekről is kéne információt adni TV-ben, rádióban, mert az emberek nagy része szerintem nincs tisztában azzal, mi ez. A ritka eseteket fújják fel, pedig a betegek többsége abszolút nem agresszív. Többet kellene beszélni a pozitív példákról, arról, hogy például miben vagyunk tehetségesek. Nálunk ennek még nincs hagyománya, nem tudunk eleget a pszichés betegségekről. Lehet, hogy nekem sem kellett volna ilyen súlyos állapotba kerülnöm, ha többet tudtam volna.

kaboompics.com_heart on the sand

2.

„Csak annyit kell segíteni, amennyi után már ő tud kezdeni valamit” – írta körül Peti a legmegfelelőbb segítséget, amit egy pszichiátriai beteg a környezetétől kaphat. Ami az ő családját illeti, ők pontosan ezt nyújtják: kétségek nélkül, teljes mellszélességgel állnak mellette, mégsem szeretnék őt maguk mellett tartani: önálló, teljes élet felé terelik. Hazaindulásuk napján Peti két testvérével, Klárival és Szilvivel, valamint sógorával, Tamással beszélgettem.

Félúton: Mikor vették észre először, hogy valami nincs rendben?

Klári: Nem tudnék dátumot mondani, ez inkább egy folyamat volt, ami régóta tartott. Talán mi sem figyeltünk kellőképpen oda, nem vettük komolyan a jeleket, mert azt gondoltuk, ezek amolyan minden kamasz fiút érintő problémák. Utólag visszagondolva, igen, túl nagy izgalmakkal várt bizonyos fontos eseményeket, vizsgát, felvételit. Nyilván mindenki izgul, de azért túl nagy problémát sem csinál belőle, ha sikerül, sikerül, ha nem, nem. Ő más szemszögből nézte a dolgokat. Aztán egyszercsak elkezdett úgy viselkedni, mintha nem is ő lenne, mintha nem is vele beszélnénk.

Szilvi: Olyan volt, mint valamiféle roham, kitörés. Teljesen máshogy viselkedett, mint addig bármikor.

Klári: Zavart volt, nem tudta, mit csinál, megijedt, elszaladt, visszajött. Egyszerűen láttuk – és ez csúnyán fog hangzani -, hogy nem beszámítható. De hogy ez csak egy pillanatnyi dolog-e, ami elmúlik, vagy komolyabban meg kell-e ijednünk, azt nem tudtuk.

Félúton: Mikor történt ez?

Szilvi: Húsz éves kora körül. Mikor elvégezte a segédprogramozói technikumot, tovább akart tanulni, de az végülis nem sikerült. Utána pedig elvitték katonának.

Tamás: Ő akart menni, a teljesen románok lakta vidéket is ő választotta. Onnan aztán hazajött egy olyan papírral, hogy zavart pszichés állapota miatt további kivizsgálásra szorul.

Szilvi: Valami történt ott vele, de nem tudjuk, igazából mi. Nekünk nem beszélt róla.

Klári: Ő nagyon sok mindent hordozott magában. Valahol azt gondolom, ezeket a helyzeteket külön kereste is. Ezzel szemben tehetetlenek voltunk, meg kellett neki engedni, hogy kipróbálja magát. Nagyon nehéz meghatározni, mi ebben a normális határ. Én pozitívan akartam felfogni, hogy jó, hát ha ő ilyen nehézségeket keres, nem kell visszatartani, lehet, hogy neki ez kell ahhoz, hogy tisztázni tudjon magában valamit. Mégis rosszul sült el a dolog, újabb lökést adott a betegségének.

Félúton: Valami súlyos trauma érhette ott őt?

Tamás: Akár ott, igen. A másik elképzelhető ok: ugyanabban a periódusban tudta meg édesanyjától, hogy édesapja politikai áldozata lehetett az akkori rendszernek, halála körülményei mai napig tisztázatlanok. Én úgy gondolom, innen fakadhatott a hatóság elleni felháborodás, amit a katonaság jelentett neki.

Szilvi: Arról nem is beszélve, hogy ő is kicsi volt, mikor édesapa meghalt, és ezt nem egyszerű feldolgozni. Én magam is tudom, négy éven át minden nap sírtam.

Klári: Nyilván nem könnyű, persze… De mégis, az ember, ha lezárni nem is tudja, azt megtanulja, hogy a megváltoztathatatlan ellen nem tud tenni, azzal együtt kell élni. Petinél sok ilyen dolog nem tudott kialakulni. Ő egy roppant magába forduló, nehezen beszélő, saját érzéseiről hallgató ember. Ez így egyszerre nagyon sok volt neki. Nem sokkal később volt az első ilyen „kitörés”. Akkor nagyon megijedtünk, bekerült a pszichiátriára.

Félúton: Ő azt mondta, a kórházban csak gyógyszeres kezelést kapott, ami nem tett jót neki.

Klári: Én azt gondolom, hogy nagyon fontos a gyógyszerelés, de otthon még ez az egyedüli megoldás. A beteg le van nyugtatva, nincs vele baj, alszik egész nap – saját betegségéről sajnos nagyon keveset árulnak el neki. Ha visszaesik, megint a gyógyszeres kezelés az egyetlen alternatíva, esetleg a nagyobb dózis. Csakhogy közben a betegnek nincs élete. A kezelést nem követi rehabilitáció, amin pedig nagyon sok múlik. Szerintem a mókuskerékből akkor lehet kiszállni, ha tudatosul bennük, hogy mi van velük. Ezért is kerestünk neki egy ilyen alapítványt, foglalkozást.

Tamás: Ha kimondjuk, ha nem, ezekben a tömegkórházakban nyűgnek tekintik az ilyen betegeket: ellátják, bent tartják, amíg feltétlenül kell, aztán útjára bocsájtják, lesz, ami lesz. Vásárhelyen úgy tűnik, van egy hasonló kezdeményezés, mint ez, ott egy kicsit humánusabban állnak a dologhoz. Jelezték is, hogy kíváncsiak lesznek a tapasztalatainkra, ha Peti kijön innen.

Szilvi: Külső szemmel nézve kegyetlen, amikor meglátod a saját testvéredet, ahogy ott fekszik, le van nyugtatva, folyik a nyála, és hogyha bárkit kérdezel, az rá a válasz, hogy „ezt így kell”, és ennyivel le van tudva. Hosszú távon ezt nem lehet bírni.

Klári: És egyszerűen nem hisszük el, hogy „ezt így kell”! Nem hisszük el, hogy nem lehet másképp. Peti egy roppant gondolkodó ember, aki sok mindent belát, sok mindenre rájön, de nyilván ennek a betegségnek vannak olyan velejárói, amik akadályozzák őt ebben. Rá kell vezetni dolgokra. Mi nagyon sokat vívódtunk, hogy mi beszéljük-e bele, hogy ő beteg? Ez csak egy átmeneti állapot? Nagyon nehéz elhatárolni ezeket a dolgokat, és azt gondolom, családtagként nem is lehet, ezért kell szakembert bevonni. És ha én bevonok egy szakembert, aki aztán csak gyógyszeres kezelést javasol, akkor az nekem nem elég. Én gyógyszerésznő vagyok, de nem, akkor sem! Elengedhetetlen a gyógyszer, de ezzel a dolog nincs megoldva.

Segíteni kell neki abban, hogy ő saját magában tudja ezt rendezni, és amíg ez nem történik meg, addig az fél-megoldás. Nagyon kell a tudatosság. Mert onnantól, hogy ő elfogadta a betegségét, nem kell azon vitatkoznom vele, hogy miért kell gyógyszert szednie. És most azt látom rajta, hogy nem kell elmagyarázni neki, miért kell odafordulni egy szakemberhez, miért kell bevenni a gyógyszert. Mit mondjak, mikor megfogalmazta, hogy ő nem kér a kórházi kezelésből, valahol meg is értettem! Nem erősíthetem meg, de abszolút egyetértek vele, bár a semminél jobb. De miért ne adjuk meg nekik az esélyt, ha egyszer látjuk, hogy minőségi életet tudnának élni? Nem vagyok hajlandó kibékülni egy nem kielégítő kezeléssel, azzal, hogy „ez van”, és hogy súlyosbodik az állapota, miközben látom, hogy ezen lehet segíteni, és ők nem olyan emberek, akiket csakúgy félre kéne taszítani. Sokan „normálisként” sokkal rosszabb minőségű életet élnek.

Tamás: Négy alkalommal esett vissza, abból háromszor ő maga hagyta abba a gyógyszerszedést, mert azt gondolta, jól van. Kis idő múlva megint visszaesett. Mindenfélét látott, mindenki ellenség volt, én is, Szilvi is, Klári is, éjszaka közepén kellett bizonyítani, hogy nem igaz, amit gondolt.

Klári: És közben nagyon fontos volt, hogy ha ő azt is hiszi, hogy mindenki ellene van, mi akkor se éreztessük, hogy elengedtük, lemondtunk róla. Hogy tudja, hiába nem értek vele egyet, nem engedem el akkor sem.

Félúton: Mi segített a megfelelő terápia megtalálásában?

Klári: Én arra gondoltam, hogy Petinek mindenképp egy olyan hely kell, ahol megfogalmazhatja, kimondhatja, ami benne van, és amitől minket meg akar védeni. Az is nagyon fontos volt számomra, hogy mások hívják fel a figyelmet az értékeire – ne mi, családtagok, hanem vadidegenek. Végül, hogy lásson olyan embereket, akik olyan betegséggel küszködnek, mint ő. Mert tiszta állapotaiban ő abszolút felmérte, hogy ez az élet neki nagyon nehéz így. Meg kellett tapasztania, hogy nincs egyedül ebben a világban. Én azt látom az alapítvány munkájában, hogy itt ez mind megvalósul.

Tamás: Meg hogy sikerélménye legyen valahol. Meg tudja értetni magát. Mert nekünk, mikor visszaesett, mindig számokkal próbálta elmagyarázni a dolgokat. Talán túl bonyolult volt neki a világ és így próbálta megjeleníteni. Minden szituációból levezetett egy képletet, amiből kijött egy eredmény, azt tudta végül verbálissá tenni.

Szilvi: De hát azt el kellett fogadnia, hogy mi azt sajnos nem értjük! Én azt nem tudom még most sem, hogy amikor jól van, mindebből mire emlékszik. Mert ha megkérdezzük, nem igazán válaszol, csak nagyon diplomatikusan.

Klári: Igen, ő roppant magas szintre fejlesztette a beszélgetést, ügyesen tudja kikerülni a kérdéseket. De így kell őt elfogadni, mert nagyon értékes ember.

Tamás: Ez volt a kiindulópont mindenkinek. Sógoroknak, testvéreknek. Olyan útra akartuk terelni, ahol szembesítik a betegségével, miközben újra tud szocializálódni. Hogy lehessen egy élete, amit szép életnek lehet nevezni, párkapcsolattal, önállósággal. Ez meg is valósulhat, ahogy Gabriellával, meg a kezelőkkel, terapeutákkal elbeszélgettünk. Petinek van egyébként egy nagyon erős és egészséges istenhite is, ami sokszor akkor is megtartotta, amikor egyedül volt. Azt gondolom, ha ezekkel meg tud birkózni és meglátja, hogy mi nem reális, ha ügyesen csinálja tovább majd egy másik közösségben is, akkor itt családi élettől elkezdve bármi lehet.

Félúton: Mi kell ahhoz, hogy a hozzátartozók megbirkózzanak egy ilyen helyzettel? Mi jelenthet nehézséget, illetve segítséget?

Tamás: Talán belénk van ez kódolva, nem tudom, de az emberek nagyon sok esetben félnek az idegentől, a másságtól. És innentől kezdve legyen az családtag vagy bárki más, inkább félrerakják, titkolják, mintha szégyen lenne. A fő probléma, úgy gondolom, hogy mindenhol ki akarják rekeszteni, csak legyen le róla a gond, mintha nem is lenne. Hálistennek Klárival, Szilvivel, édesanyjukkal is mindig azon gondolkoztunk, hogy hogyan lehet előremenni. Az életben sok más téren sem azt nézzük, hogy jaj, milyen szörnyű dolog történt, hanem azt, hogy hogyan menjünk előre, hogyan lehet megoldani a helyzetet.

Szilvi: Édesanya nevelésén múlott, hogy mi így állunk hozzá a dolgokhoz. Ő is maximálisan kiállt Peti mellett. Mi mindig úgy voltunk vele, hogy ha ez van, akkor ez van, nem lehet rajta változtatni, el kell fogadnunk. De a legnagyobb gond az volt, hogy ő fogadja el. Meg voltunk döbbenve, hogy istenem, két hónap, még annyi se telt itt el, és már azt mondta, beszedi a gyógyszereit.

Klári: A humor is segített. Amikor tudatosult bennünk, hogy ez van, néha igyekeztünk egy kicsit elviccelni a dolgot, és akkor ő sem vette annyira komolyan. Ami még egy kicsit belefért a realitásba, abban próbáltunk szövetségesek lenni. Ami már abszolút nem, arra mondtuk, hogy na ez már sok.

Szilvi: De amikor szedi a gyógyszert, egyáltalán nincs ilyen tünete. Nem veszünk észre semmit, ami kirívó lenne. Sőt, sokszor normálisabb ember, mint bárki más. Nekünk ez volt a legnagyobb gondunk, hogy nem értünk egyet azzal, hogy annyi gyógyszert nyomjanak bele, amitől egész nap alszik. Amennyi viszont ahhoz kell, hogy ne lásson mindenfélét, azt mindenképpen szedje be. Csakhogy egy idő után ő mindig úgy döntött, hogy nagyon jól van, nincs is semmi baja, nem kell szednie semmit.

Félúton: Mi következik most?

doorTamás: Most egy kicsit Aradra megy Peti az édesanyja mellé. Hat-hét hetet lesz ott, utána pedig nálunk, Dél-Magyarországon, egy kicsi, nyugodt faipari gyárban fog elkezdeni dolgozni. Szeretnénk, hogy külön lakjon egy albérletben, nem messze tőlünk, de mégis, az önállóság, intimitás legyen meg. Reményeink szerint egy hasonló foglalkozási körbe tud majd járni a legközelebbi városba. Ha valami jó sülhet ki ebből, az mindannyiunknak öröm lesz, legfőképpen neki. Egy biztos, ha ő sem ragaszkodik hozzá, akkor Arad már nem alternatíva számára: a nagyvárosi környezet mindig összezavarta.

Klári: Ezt ő is belátta. Csak annyit kért, hogy szeretne valamelyikünkhöz közel lenni. Mi meg mondtuk, hogy hát még szép!

Szilvi: De azt mindenképpen szeretnénk, hogy egyedül lakjon.

Klári: Legalábbis próbáljuk meg! Ha nem működik, akkor nyilván más megoldást fogunk találni, de próbáljuk meg. Neki az is nagy kihívás volt, hogy otthonról egy évre elköltözött ide úgy, hogy senki nem volt a közelben. Talán ez is adott már neki egy önbizalmat. Vannak olyan dolgok, amiktől fél még, de mégis jó lenne megtapasztalnia. Rájönni, hogy csak addig tűnik nehéznek, amíg ki nem próbálja. Úgy érezzük, úgy látjuk az alapítvány munkatársaival együtt, hogy megért benne a vágy az önállóságra, saját életre, intimitásra, amit egy állás mellett meg tudna valósítani. Az önálló élet egyfajta érettség, de azt ő is tudja, hogy bármikor szüksége lenne ránk, mindig mellette leszünk, magára hagyva sosem lesz.

_____

Időközben Peti munkába állt és albérletbe költözött; önálló élete elkezdődött.

Hepke Bori

facebooktwittergoogle_plusfacebooktwittergoogle_plus