Sokkolt a felismerés, hogy alkoholista vagyok

Önmagunkkal szembenézni, függőségünket őszintén beismerni, önvizsgálatot tartani, kimondani ezt a két szót: „alkoholista vagyok”, sokszor a legnehezebb, legfájdalmasabb lépések egy szenvedélybeteg életében – fontosságuk mégis megkérdőjelezhetetlen. Beszélgetőtársaim, Liza és Judit vallják: a szembenézés egyben feloldozás és hatalmas megkönnyebbülés is: megérteni az okokat, beismerni a problémákat, megérteni, hogy az alkoholizmus nem jellemhiba, hanem betegség, záloga annak, hogy elkezdődhessen egy sokkal igazibb élet. Az immár nyugdíjas Lizával és a sajátélményű segítőként dolgozó, pszichológusnak tanuló Judittal függőségükről, mélypontjukról, felépülésükről beszélgettem a Félút Centrumban.

Félúton: Mi a történetetek, hogyan kerültetek kapcsolatba a Félúton Alapítvánnyal?

Liza: 2000 januárjában a lányom találta az alapítványt az interneten. Már elege volt az ivászatomból, úgyhogy válaszút elé állított: vagy vállalom a terápiát, vagy megszakítja velem a kapcsolatot. Tehát igazából rákényszerültem arra, hogy beleegyezzek a kezelésbe. Minden héten kocsival hoztak, megvárták, míg bemegyek, csak akkor nyugodtak meg, mikor a kapu becsukódott mögöttem. Én magamhoz sosem voltam igazán őszinte, úgyhogy az első benyomások sokkhatásként értek. Zúdultak rám az információk, szembesítettek, tükröt tartottak elém, és rá kellett jönnöm, alkoholista vagyok. Mivel itt kötelező AA gyűlésekre (Anonim Alkoholisták – a szerz.) járni, elérték, hogy menjek. Nekem mindez együtt kellett ahhoz, hogy elinduljak. Segítettek kezelni az elvonási tünetekből fakadó indulatokat, elvégeztem a terápiát. Később is rendszeresen jöttem a hétfői visszajáró csoportba, így tudtam meg, hogy üresedés van. Én nyugdíjas óvónő vagyok, a munka ehhez képest kicsit visszalépés volt, de elvállaltam, több okból is nagy szükségem volt rá. Egyrészt öt éve pereskedtem a volt férjemmel, teljes bizonytalanságban éltem, nem tudtam, mi lesz: itt kaptam egy kis biztonságérzetet, plusz jövedelmet. Másrészt olyan környezetben dolgozhattam, ahol érintettek voltak. Tudtam segíteni a példámmal, és a józanodásomhoz nekem is kellett, hogy segíthessek – nem csak az AA-ban, hanem itt is. Ha az egészségem engedné, továbbra is ezt csinálnám.

Félúton: Más volt itt lenni, miután a terápiád már véget ért?

Liza: Voltak zökkenők, mert a kliensek néha cinkosságot kerestek velem, azt hitték, engedékenyebb leszek az itt meghatározott szabályokkal kapcsolatban. Rájöttem, hogy ez így nem jó se nekem, se nekik, úgyhogy felállítottam egy határt, hogy itt bent dolgozóként vagyok jelen, az AA-ban pedig alkoholista társként. Ez bevált, nagyon jól tudtam vinni ezt a két szerepet.

Félúton: Miben tudtál segíteni a klienseknek?

Liza: Kezdeti nehézségeik kezelésében, amilyen például a tagadás is. Abban, hogy türelmesebbek legyenek, tudják, hogy az aktuális rossz állapot majd elmúlik. Valahogy helyre tudtam tenni a problémákat a tudásommal, ismereteimmel, AA-s szlogenekkel.

Félúton: Ha jól értem, te elég elszántan, egyenes úton haladtál a felépülés útján.

Liza: Az elején úgy két hónapig én abban voltam, hogy majd itt rendbe jövök, és utána inni fogok. Szóval én is ugyanúgy benne voltam a tagadásban, de a társak, a visszaesők tapasztalatai, a lépések elkezdése után rájöttem, nincs lehetőség arra, hogy én a poharat még egyszer a kezembe vegyem. Ezt végül megértettem és elfogadtam.

Félúton: Milyen hatással volt a felépülésedre, hogy tulajdonképpen kényszerrel, családi nyomásra kezdődött?

Liza: Bennem mindig volt feléjük megfelelési vágy, kezdetben ez hajtott. Úgy voltam vele, később majd én úgyis azt csinálok, amit akarok. De végül megértettem, hogy nem vehetem kezembe az első poharat, megértettem, hogy nincs visszaút, mert ez egy lassú öngyilkosság. Az, hogy itt a terápián, illetve az AA-ban megkaptam az ismereteket, csináltam a lépéseket, eljuttatott oda, hogy józanodjak. Korábban mindig a körülményeimet tettem felelőssé az ivásért. Jogom van inni, mert a férjem megcsalt, mert elhagyott, mert pereskedtünk, mert végigdolgoztam negyven évet. Nem ismertem magamat, a betegséget pedig elbagatellizáltam. Itt kezdtem el a lépések megtételét, és ez mély önismeretet indított el bennem. Mindig kíváncsi voltam, a családban miért alakult ki ez a helyzet, de korábban csak azt kerestem, a másik miben hibás. Olvastam a pszichológiai könyveket, mindenkit felcímkéztem, csak éppen magamat nem vizsgáltam. Amikor végre magammal kezdtem foglalkozni, már simán ment minden. Az én fő bajaim a túlzott megfelelési vágy, a társfüggőség, a sértődékenység, őszintétlenség voltak, amiket most már tudok kezelni. Helyrejött a lelki békém. Volt olyan időszak, tavaly télen, mikor az elsőfokú bíróság mindent a volt férjemnek ítélt, engem gyakorlatilag földönfutóvá tett. De a legrosszabb helyzetben sem jutott eszembe, hogy poharat vegyek a kezembe, az alkoholban keressem a megoldást. Józanul tudtam megélni mindezt, ráhagyatkoztam Istenre. A másodfokú ítélet pedig fordítottja lett az elsőnek.

Félúton: Mi vagy ki segített abban, hogy ennyire stabilan tudj állni ebben a nehéz helyzetben?

Liza: A hit, az AA-sok, a szponzorom, az itteni munkatársak. Mindent ki tudtam tenni az asztalra. Boldogan osztottam meg a társakkal mindent. Még mindig ott van a bizonytalanság, mert a volt férjem felülvizsgálati kérelmet adott be, de ezt már tudom kezelni. Korábban én sosem éreztem jól magam egyedül, mindig valakibe kapaszkodnom kellett. A legnagyobb érdememnek, és persze a közösség érdemének azt tartom, hogy én otthon, magamban is teljesen jól vagyok. Jól érzem magam magammal. Januárban lesz hat éve, hogy józan vagyok.

Judit: A te történeted nagyon jó példa arra is, hogy nem kell teljesen tönkremenni a mélyponthoz: életbölcsességgel, önismerettel és megértéssel bármikor új életet lehet kezdeni.

Liza: Azért nekem is voltak filmszakadásaim, sőt, egy alkalommal delíriumom is. A súlyosan beteg húgom kért meg, hogy menjek le vidékre segíteni neki. Tudtam, hogy utálja, hogy iszom, úgyhogy előtte egy hétig folyamatosan ittam otthon, hogy kellőképpen el legyek kábulva. Ott aztán jött a delírium, mint elvonási tünet. Kihívták az orvost, hogy valami cukor probléma, mert remegtem, harmadik éjszaka fönt voltam és hallucinációim voltak. Olyan érdekes, hogy mindenre emlékszem, pedig nem volt igaz. Megjött az orvos, és ő mondta nekem először, hogy „asszonyom, maga alkoholista”. De még akkor se hittem el. Itt a terápián, mikor őszintén beszéltek a társak, akkor jött a sokk, hogy tényleg alkoholista vagyok. Akkor jutott el a tudatomig, hogy hoppá, itt baj van.

Félúton: Judit, te milyen úton érkeztél a Félúton Alapítványhoz?

Judit: Felépülőben lévő alkoholista vagyok én is, 3165 napja józan. Nekem nem volt nagyon választásom alkudozni az alkohollal, mert már hónapokig gyászoltam a saját halálomat otthon, besárgulva, kihullott hajjal, harmincvalahány kilósan, a konyhakövön fekve. Már mindenkit elmartam magam mellől, aki zavart az ivásban. Megmondtam a barátoknak, hogy Pesten vagyok, meg külföldön keresek munkát, de közben vidéken a lakásomban ittam. Már rájöttem arra, hogy egy óránál tovább nem bírom ki alkohol nélkül. Hálóingben, negyvenakárhányas papucsban mentem le a boltba, nem értem haza, rám esett a hó reggel, ilyenek. Zokogva hívtam fel végül a Tudakozó pluszt, hogy valaki csináljon velem valamit, mert én már nem tudok nem inni. Jó lenne egyszer még újra megtalálni azt a diszpécser csajt, mert nagyon komolyan vette a kérdést és megadta az Anonim Alkoholisták telefonszámát. Fölhívtam őket, ők pedig megadták a szülővárosom csoportjának az elérhetőségét. Felvettem velük a kapcsolatot, és rögtön el is kezdtem kötekedni, hogy hiszen azt mondták, ők alkoholisták, akkor hogy lehet, hogy nem isznak? Mondtam, hogy én majd akkor megyek csoportra, ha mutatnak nekem olyan embert, aki tényleg alkoholista, és legalább egy hete nem iszik. Ők pedig biztattak, hogy menjek, itt olyan is van, aki évek óta nem iszik. Még akkor sem mentem pár hétig. Fölhívtak telefonon, hogy legalább egyszer menjek el. Mivel fizikailag nagyon le voltam épülve, felajánlották azt is, hogy eljönnek értem autóval. Nekem így szó szerint megmentették az életem. Iszonyú döbbenettel tapasztaltam a gyűlésen, hogy tényleg csomó ember van ott, aki azt mondja magáról, hogy alkoholista, de nem iszik, ráadásul még örül is neki! Bölcsebbnek, mélyebbnek láttam őket önismeretben, tudatosságban, mint az átlagembert. Baromira elkezdtem irigykedni, de nem tudtam lerakni az italt. Hónapokig jártam úgy, hogy közben hazudtam. Soha senki nem szólt egy szót sem. Számoltam a napokat a kétliteres borral a táskámban.

Félúton: Később megpróbáltak ebből kimozdítani?

Judit: Egy idő után nagyon óvatosan elkezdtek arról beszélni, hogy van egy intézmény vidéken, Minnesota-modell, szakemberekkel, akik az elvonási tünetek kezelésében is tudnának segíteni. Én már akkor elkezdtem barátokat, exeket felhívni, hogy valaki találjon meg, ha meghalok. Átmentem a szüleimhez, ott is csak lefeküdtem az ágy végébe, de apukám azt mondta, másnaposságra nem kell mentő. Végül aztán tényleg elvittek erre a terápiára, ahol újra azzal a feltétel nélküli elfogadással, szeretettel találkoztam. Négy óránként kaptam gyógyszert, az első pár hetet átaludtam, egy hónap múlva még mindig pohárból ittam a levest, ápolgattak, kísérgettek. Lassan kezdtem el megérteni, mi történik velem. Iszonyatosan nagy feloldozás volt az, hogy én azt gondoltam, rossz, értékrendzavaros ember vagyok, itt meg elmagyarázták, hogy ez betegség, amiből van kiút.

Félúton: Mennyi időt töltöttél az intézményben?

Judit: A három hónapos program nálam nyolc hónapig tartott. Azt mondták, túl sokat foglalkozok másokkal. Tiltottak el a társaktól, mondván én mások bánatán többet sírok, mint a sajátomon. Mindenkit meg akartam változtatni, ez kötött le. Én már akkor, ott tudtam, mennyire más lenne ez a világ, ha ezt a szemléletet valahogy bele tudnánk iktatni az életbe, ha meg lehetne értetni mindenkivel, ez mennyire komoly betegség, és hogy a köztudatban mennyire téves elképzelés él. Hogy senki nem kapott eddig jó segítséget. Nagyon sajnáltam a családomat, a hozzátartozóimat, akik mentek orvostól lelkészig, de arról nem tudtak, hogy ilyen létezik. Úgy gondoltam, majd akkor én jól megmentek mindenkit, mert én láttam az élő bizonyítékot. Mert előtte nekem teljes paradoxon volt egy józan alkoholista. De most már tudom, hogy senkit nem lehet megmenteni, senkinek nem lehet segíteni nélküle.

Félúton: Mi változott a felfogásodban, mit hoztál magaddal? Mi indított el a segítői pályán?

Judit: Eleve már csak attól nagyon boldog voltam, hogy élek. Ez egyébként a mai napig így van. Sok év telt el, de még mindig, minden reggel, már csukott szemmel örülök, hogy nem fáj semmim. Emlékszem, néztem, ahogy a fejre fordított tusfürdős flakonban megy föl a buborék, és arra gondoltam, ez milyen szép, és hogy nem lehet véletlen, hogy én életben maradtam, tovább kell adnom ezt az üzenetet. Elkezdtem visszatalálni az életbe, vagy inkább csak akkor kaptam életet: előtte minden csak valami kaotikus őrületnek tűnt. Azt éreztem, hogy még senki más nem változott meg, csak én, de már a bolygót cserélték ki alattam. Miután hazatértem, pár hónap múlva édesapám elhunyt, alkoholizmusban, gégerákban. Édesanyám másfél évvel később hagyta el a gyógyszereket, ő is elment erre a terápiára. Én elkezdtem egészségügyben és mindenféle más állásokban dolgozni, de közben végig tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Már vidékről elkezdtem nézegetni a budapesti addiktológiákat, meg hogy hol van Minnesota-modell. Egy férfi miatt jöttem Pestre, de csodának éreztem, hogy pont itt találtam egy ugyanolyan programot, mint amiben én józanodtam, a Félúton Alapítványnál. Már hónapokkal a felköltözésem előtt elkezdtem ezt a helyet önéletrajzokkal bombázni, imádkoztam, hogy bekerüljek. Ez volt életem álma. Nagyon sorsszerű volt az egész, miután felköltöztem, egy hónapon belül megüresedett egy hely. Az önéletrajzomba beírtam, hogy sajátélményű segítő vagyok. Lehetőséget kaptam.

Félúton: Mit gondolsz, mit ad hozzá a sajátélményűség a munkádhoz?

Judit:
Nagy előnynek éreztem, hogy hatékonyan tudok kommunikálni, hogy pontosan értettem, min mennek keresztül. Közben itt az alapítvány segítségével rengeteget tanultam magamról. Ahogy az életem alakult, most már azt érzem, még tönkremenni is megérte azért, ami végül kisült belőle. Az egyetemet is elkezdtem, most vagyok másodéves pszichológushallgató, és jövő hónaptól jövök be ide a Centrumba terápiás munkatársként. Úgyhogy én most úgy érzem, életem minden álma valóra vált. Már 9 évesen is pszichológus akartam lenni, igaz, akkor még azért, hogy megváltoztassam az embereket és mindenkin segítsek. Most már eljutottam odáig, hogy abban szeretnék segíteni az embereknek, hogyan segíthetnek magukon. Boldog vagyok, és nagyon hálás még a szenvedésért is. Nagyon örülök, hogy létezik ez a hely és a részese lehetek.

Félúton: Neked mi segített, hogy el tudj jutni a magadon segítésig? Hogy felemeld akkor a telefont, felhívd a tudakozót?

Judit: Ó, hát a szenvedés, a halálfélelem. Én már lemondtam az életemről. Nézegettem a fényképalbumot és sírtam, hogy azért szép volt, meg álmodoztam, mi lehetne még. Néztem le az erkélyről és csodálkoztam, milyen ügyesen járkálnak két lábon az emberek, de szeretnék én is – mert négykézláb közlekedtem a saját lakásomban -, de jó lenne egyszer úgy végigmenni az utcán, hogy ne tűnjek furcsának, józanul, úgy, hogy tudom, milyen évszak van. Nagyon nagy fájdalmaim voltak, torokszűkület, belső vérzések. Mondták, hogy hetek lettek volna hátra, ha nem kerülök be a kórházba. Az utolsó napokban nem is ettem. Húsz liter bort hazahordtam egyszerre, hogy napokig ne kelljen kimenni. Közben tényleg azt se tudtam, hogy telnek a napok. Volt, hogy annyira le voltam gyengülve, hogy a TV hangjából tudtam meg, milyen napszak lehet, de a szemhéjamat nem volt erőm kinyitni. Csak remegtem, mint akibe áramot vezettek.

Félúton: Senki nem nézett rád ilyenkor, hogy mégis mi történik veled?

Judit: Próbáltak, itt gubbasztottak a lakásom előtt a padon, meg imádkoztak is értem, a telefon is csöngött, ezért találtam ki azt, hogy nem vagyok a lakásban. Apukám hányszor csöngetett, én meg csak a kulcslyukon át csöndben néztem, és azt gondoltam, nem nyitom ki az ajtót, mert megszakad a szíve, ha így meglát. Csak kicsit mozdulatlanul kellett maradni, egy idő után úgyis elment mindenki. A visszatérő rémálmoktól féltem nagyon, az már valószínűleg delírium volt. Felijedtem, azt hittem, vége, iszom egy pohár vizet, és akkor megint jött. Már nem tudtam, ébren vagyok-e vagy álmodom. Szóval az nem merült fel, hogy majd még próbálkozom belejönni az ivásba. Én rögtön ilyen kontrollvesztetten kezdtem, csak ájulásig, több napos másnaposságig tudtam inni.

Félúton: Tudtak volna valamit tenni érted, ha addig állnak ott, míg ajtót nem nyitsz?

Judit: Nem, nem. Tele voltam önsajnálattal, dühvel, másokkal foglalkoztam. Meg kellett élnem a teljes tehetetlenséget. Mert azért én párszor eldöntöttem, még ilyen kamaszkori, kontrollvesztett bulizások után, hogy többet gyakorlom majd az ivást, mert másoknak bezzeg milyen jól megy. Folyamatosan megszégyenültem, filmszakadás, félve néztem vissza reggelente a mobilomat, olyanokat meséltek később rólam, amiket alig akartam elhinni. Teljesen más emberré tett, nem értettem, a józan fejjel meglévő értékrendem hova tűnik pár pohár után. Később még a terápián is meglepődtem, mikor valaki azt mondta, itt sem fognak megtanítani inni. Akkor kicsit megijedtem.

Félúton: Hogyan tudtad végül ezt elfogadni?

Judit: Nagyon féltem. Én hónapokig nem akartam hazamenni, könyörögtem, hogy ne kelljen, mert rettegtem, mivel szembesülök a lakásban, egyedül hogyan nézek szembe az életem romjaival, a saját gondolataimmal. Folyamatosan haladékot kértem a hazamenetelre. De végül azóta is tart ez a boldogság, és már tudom, hogy a rossz is jó, mert megmutatja az irányt, hogy mire kell figyelnem. Ha szembenézek a dolgokkal, felismerem, mi okozza, az erőt ad a változáshoz. Nagyon sokáig magamtól is féltem, voltak kísértések, olyan volt, mintha egy angyal meg egy ördög ülne a vállamon és sugdosnának a fülembe, hogy igyak, ne igyak. Az AA-sok végig mellettem álltak, mindig mentem hozzájuk. És borzasztóan féltem az alkoholtól. Azt tényleg megtanították nekem, hogy ez gyógyíthatatlan betegség, olyan, mint az allergia. Ha a pollen allergiást az Északi Sarkra viszik harminc évre, ott tünetmentes, de ha hazajön, ugyanúgy tüsszögni fog. Én a csokiban is megnézem az összetevőket, a fogorvosnál is szólok, milyen injekciót adhatnak be. Lehet, hogy már túlzás is, de én tényleg azt tanultam, hogy a szervezet nem felejt, a legkisebb mennyiségtől is visszatérhet a hiányállapot. És nekem az alkohol már nem tartogat jót: ha ezt belátom, akkor nincs kísértés. Az a tapasztalat is segít, hogy ebben nincs kivétel. Nem ismerünk olyan történetet, hogy valaki 10 év józanság után meggyógyult volna. Így eltűnt a sóvárgás is. Megtanultam élni.

Félúton: Nagyon fontos kihangsúlyozni, amit az allergiáról mondasz: sokan nem tudják, hogy a függőség valóban gyógyíthatatlan betegség.

Judit: Az alkohol eleve szerves oldószer és idegméreg. A szervezet pedig tényleg nem felejt, ez minden függőséggel kapcsolatban így van: amihez egyszer hozzászokott, azt bármennyi idő után fölismeri. Lelki szinten is egy sajátos működés ez, folyamatosan ki kell cserélni a megküzdési stratégiákat, mert még a mai napig képes vagyok bármit, ami az elején jó, destruktív szintig túlzásba vinni.

Liza: Nekem is jött a többi függőség. Nálam ilyen a vásárlás, de most már felismerem, és úgy próbálom kiélni a szenvedélyemet, hogy szükséges dolgokat veszek meg. Több hobbit is begyűjtöttem, például a hímzést, ami már nem elégít ki teljesen, új megoldásokon gondolkozom, hogy hogyan lehetne ezt felhasználni a modern életben, olyan szobákban mondjuk, ahová valamiért nem illene a hímzés. Most is olvasok pszichológiai könyveket, de már nem akarok másokra rábeszélni, másokra alkalmazni semmit, saját örömömre olvasgatok

Félúton: Érdekes, hogy mindketten kétféleképpen is közelítettetek a pszichológia felé: korábban mások változására, aztán magatokra figyelve.

Judit:
Ezt tényleg nem lehet önvizsgálat nélkül megúszni. Nagy ajándéka a programnak, meg ennek a helynek is, hogy önismeretet, tisztánlátást ad, amiben mindig lesz hova fejlődni.

Liza: Az az érdekes, hogy az én apám is alkoholista volt, amiért én fiatal koromban rettenetesen megvetettem, egyfajta erkölcsi fölénnyel tekintettem rá. Aztán ugyanazt a hibát követtem el, ugyanazt folytattam, amit ő csinált, de az sosem „olyan” volt, azt kiradíroztam, kisebbítettem, magamnak mindig megbocsátottam. Meg kellett tanulnom őszintén szembenézni magammal.

Félúton: Sokan nagyon félnek ettől a szembenézéstől.

Liza: Régen, ha a Nők Lapjában ilyen önismereti kérdésekkel találkoztam, azt mindig átlapoztam, nem tetszett, nem akartam rá válaszolni. Amikor itt a terápián teszteket adtak, be kellet ikszelni, hogy milyen vagyok, akkor is csak hasra ütöttem, az sem volt még igazi szembenézés. Aztán mégis elkezdett érdekelni, hogyan is jutottam el idáig, mi is az oka, hogy ilyen lettem. Mert hogyha megvan, hogyan jutottam el ide, akkor utána abból már ki lehet lépni.

Judit: Számomra is nagy feloldozás volt azzal szembesülni, hogy tényleg mennyire a megélt tapasztalataink vagyunk, hogy minden nyomot hagyott rajtam. És ez nem csak nekem volt megkönnyebbülés: másokat is feloldozott a szememben, mert egyre inkább azt láttam, hogy tényleg mindenkit meg lehet érteni, mindenkiben van szerethető, mindenkinek oka van arra, hogy olyan, amilyen. Ezt megértve, így lehet változni. Ha a miérteket látjuk, már könnyebb kezelni, onnantól már nem nehézség, hanem feladat.

Hepke Bori

facebooktwittergoogle_plusfacebooktwittergoogle_plus