„Segítő vagyok, ezt kell csinálnom” – Beszélgetés Moreno Sindyvel, Bajzáth Sándorral és Lőrincz Sándorral

Három segítő, mindannyian felépülésben lévő szenvedélybetegek. Saját történetük önmagában is megérne egy-egy beszélgetést, most azonban inkább arra helyeztük a hangsúlyt, ami utána következett: hogyan használták fel saját tapasztalataikat, függőségüket, hogyan képezték tovább magukat, hogy minél jobban tudjanak segíteni az út elején járóknak? Mi kell ahhoz, hogy valaki jó segítő legyen, és milyen pluszt jelent a szenvedélybeteg klienseknek a sajátélményű szakember? Moreno Sindyvel, Bajzáth Sándorral és Lőrincz Sándorral, az Orczy Klub munkatársaival beszélgettünk.

Félúton: Mit mondanátok el magatokról néhány mondatban?

Sindy: Sindy vagyok, most már lassan tíz éve dolgozom segítőként. 2002 szeptemberétől 2004 márciusáig voltam Komlón kezelésben, majd úgy egy évre rá elkezdtem ott dolgozni. Női félutast, színháztréningeket, női csoportokat tartottam – a színházterápia most is nagyon fontos nekem. Az én utam talán attól érdekes, hogy női segítőként nemigen volt előttem példa – nagyon fontos tanulási folyamat volt ez az életemben. Időközben a Magadért Alapítványhoz kerültem, két évig voltam Kovácsszénáján, majd a Megálló Csoport Alapítványnál. Most pedig, november óta itt az Orczy Klubban, a Félúton Alapítványnál tevékenykedem – szóval az ellátás majd minden területén kipróbáltam magam. Mindent elölről kellett kezdenem, mikor Komlóra lementem, még az érettségim se volt meg. Estin fejeztem be az iskolát, aztán egyetemre mentem, szociális munkát végeztem az ELTÉ-n. Most is tervezem, hogy továbbtanulok, februárban el akarom kezdeni az addiktológiai konzultáns szakot. Évek óta a fejemben van, de most érzem azt, hogy kész vagyok rá.

Bajzi: Én Bajzi vagyok, ötvenedik évemet taposom. Felépülő függő vagyok, több mint tíz éve dolgozom ezen a területen. A felépülésemet én is Komlón kezdtem egy huszonhét hónapos terápiával. Mikor eljöttem, teljesen civil munkáim voltak, a régi kapcsolatokon keresztül valahogy mégis mindig megtaláltak. Egy előadáson összefutottam a Csernussal, akinek én magam is a betege is voltam a Lipóton, és megemlítettem, hogy talán ilyesmivel kéne foglalkoznom, mert sokan megkeresnek. Azt mondta, el tud engem képzelni a Magadért Alapítványnál. Akkor, először a szállodai recepciós munka mellett önkéntesként, majd nem sokkal később munkatársként odakerültem és több mint tíz évig dolgoztam ott. Nagyon jó kiindulási alap volt ez nekem a komlói időszakkal együtt. Egyre mélyebben érdekelt a segítői munka, míg a szállodában ezzel párhuzamosan kezdtem kicsit kiégni. Mikor megkérdeztem a komlóiakat, nincs-e ott valami munkalehetőség, azt mondták, szívesen várnak. Közben elmentem az ELTÉ-re, elvégeztem a szociális munka szakot. Három éve jöttem el Komlóról, ekkor én is a Megállóba kerültem. Érdekes, új terület volt, egy projekt keretében börtönben tartottam csoportokat. Egyéni konzultációkat is akkoriban kezdtem el tartani – ami nagyon fontos állomása az életutamnak, mostanra pedig már papírom is van róla, végeztem addiktológiai konzultánsként. Bár mindig megfogadom, hogy én többet nem tanulok, mégis már most azon pörög az agyam, merre tovább: ebben a munkában mindig kell valami új kihívás, változás.

Lörke: Lörkének hívnak, nyolc éve dolgozom segítőként. Nekem sem volt célom ez a pálya, én is civil munkákat végeztem, miután leálltam a rehabon. Aztán megkerestek. Mivel zenélek, kérdezték, nincs-e kedvem olyasmire fordítani ezt a készségemet, ami másoknak is hasznos. Elkezdtem zeneterápiát tanulni, közben Kovácsszénáján, bentlakásos rehabon dolgoztam öt évig, majd én is a Megállóban folytattam. Most a Kék Pontban és itt, a Félúton Alapítványnál dolgozom. Én is továbbtanultam, több más iskola mellett elvégeztem egy három éves színházterapeuta képzést is. Nekem az volt a legnagyobb kihívás, hogy a bentlakásos rehab jól bejáratott rendszere helyett megszokjak valami egészen mást, az ambuláns ellátást. Nehéz volt, mert a rehab működését teljességgel magaménak érzem, oda ráadásul már a motiváltabb emberek jönnek, vagyis jóval több a sikerélmény is. Beletelt vagy fél évembe, míg magamban sikerült ezt átkódolnom, és kitapasztaltam, mi az, amit át lehet hozni abból a szisztémából, és mi az, ami nem működik. Azon dolgozom, hogy a függőséget ne csak a szerhasználat, hanem a józanság oldaláról is megismertessük az emberekkel. Én is vezetek színházas csoportot is, már két és fél éve megy. Az, hogy az emberek minden második héten ott vannak a szabadidejükben és három-négy órát erre áldoznak minden kényszer nélkül, különleges élmény, teljesen más minőség, valahogy nem is érzem munkának. Nagyon megtisztelő, hogy ennyi idő után is visszajárnak.

Félúton: Önmagában attól még nem lesz valakiből segítő, hogy elvégez egy terápiát. Mitől függ, ki az a felépülésben lévő ember, aki ebben a szakmában megállja majd a helyét?talk

Sindy: Ez nagyon fontos kérdés. Én úgy gondolom, önmagában sem a papírtól, sem attól, hogy leálltam, nem váltam jó segítővé. Bennem mondjuk korábban is volt egy vágy, amit ugyan nem nagyon mertem mondani, de valahol mélyen magamban mégis dédelgettem. Mindig érdekeltek az emberek, a pszichológia, a terápián pedig meg is fogalmazódott bennem, hogy én ezt nagyon szívesen csinálnám. Amikor már egyetemre jártam, nagyokat néztem, rádöbbentem, hogy tényleg nem attól lesz valaki jó ebben, hogy elvégez egy iskolát. Addig én ezt valahogy alapfeltételnek tekintettem, és persze, valóban sokat is kaptam, mert utánaolvastam, utánanéztem a dolgoknak, érdekelt a téma. Igazából mégis a gyakorlatban tanultam meg a szakmát. Ugyanígy az sem lett volna elég, ha csak használtam és leálltam volna. Szerintem van valami belső attitűd, ami kell ehhez. Sokan mondták, hogy segítőként akarnak dolgozni, de egy-két hónap után rájöttek, hogy ez mégsem az ő útjuk. Én is dolgoztam más területen, többek között tolmácsként, de már el sem tudnék mást képzelni. Ez vagyok én. Segítő vagyok, ezt kell csinálnom. A színház is egy olyan plusz, ami nagyon megmozgatja a kreatív énemet, miközben az egyik leghatékonyabb terápiás forma is, vagyis abszolút nekem való.

Lörke: A terápiában szerintem legalább egyszer majdnem mindenkiben megfogalmazódik, hogy segítő szeretne lenni, velem is így volt. Nekem már a terápia közben leesett, hogy ez jóval több, mint hogy az ember kijön a rehabra, megmondja a tutit, aztán hazamegy. Ez egy szakma, amit vérprofin lehet, vérprofin kell csinálni. Én meg, mikor kijöttem, még nem voltam annyira elköteleződve, hogy bármit is vérprofin csináljak. Egyszerűen élni akartam, élvezni, hogy tiszta vagyok. Nekem akkor bőven elég volt egy négy órás kertészeti munka. Aztán ugye megtaláltak. Sok minden motoszkált bennem: fontos volt, hogy a zenét mondták, ez betalált, mert dallamokban gondolkozom. Ott volt a hála is, amit a rehab iránt éreztem, mert – bár nem akarok nagy szavakat használni, de szó szerint – visszakaptam ott az életemet, én úgy mentem oda, hogy ha ez nem jön össze, akkor vége, kinyírom magam. Nagyon összejött ez a két dolog, a hála, tisztelet a rehabon dolgozók iránt és az, hogy fantáziát láttak bennem. Belülről is beleláttam ebbe az egészbe. Láttam, mennyi munka van amögött, hogy egy-egy ember leálljon. Ez megfogott, rákaptam az ízére. Egy ilyen intézményben, ahol nagyon fontos a kognitív terápia, a zene volt az első más jellegű dolog – és műküdött. A kollégáim néha irigyek is voltak, hogy amin ők egy hétig dolgoznak, az nekem egy csoport alatt összejön. Ettől szárnyra kaptam. Meg nagyon jó volt látni, hogy az emberek valóban leállnak, és azért valami kis részem nekem is van ebben. Viszont nagyon egyetértek Bajzival abban, hogy változtatni kell, mert hamar ki lehet égni. Ha azt nézzük, hogy tízből három ember áll le, az azért nem egy olyan komoly siker-ráta. De azt gondolom, a törődést mindenkinek meg kell kapnia, aki segítségért fordul hozzánk, ugyanakkor a mi felelősségünk meglátni, ki hol tart. Csúnyán hangzik, de tényleg vannak emberek, akikbe már érdemes komoly energiákat fektetni, és olyanok is, akiket még hagyni kell. Nem tudnék úgy dolgozni, hogy szívom a fogam nap mint nap, hogy „Kovács Pisti megint nem állt le”. A Kék Pontban eltereltekkel dolgozom, amiben szintén nagyon megtaláltam magam, pedig féltem tőle, de itt is működik a motiváció felkeltése. Azt tudom, hogy alacsonyküszöbű ellátásban, tűcserében én nem tudnék dolgozni. Arra alkalmatlan vagyok. Tisztában vagyok vele, mennyire fontos, mert úgy kerülnek kapcsolatba a kliensek az ellátással, úgy tudnak életben maradni, hogy egyáltalán eljuthassanak odáig, hogy le akarjanak állni. De nekem kell az, hogy legyen motiváció.

valaszut_smallSindy: Igen, meg kell találnunk, hol a helyünk ebben az egészben. Nekem ez a színház, kreativitás, művészet, segítés egysége, ami mind arra épül, hogy van egy alapmotiváció a másikban, tehát már el tudunk indulni valamerre.

Bajzi: Nekem is kell az, hogy legalább valamennyire legyen szándék a kliensben. Az alapkérdésre pedig, hogy ki tud jó segítő lenni, azt mondanám, képesnek kell lenni a fejlődésre. Én most látom, hogy mikor Komlón dolgoztam hat évig, mennyit fejlődtem, de mostani eszemmel már azt gondolom, nem voltam jó segítő akkor. Úgy érzem, én inkább rövid távon vagyok hatékony, impulzív, és az ilyen hosszú folyamatokra alkalmatlan vagyok. Ezt most, ennyi idős koromra értettem meg. Ismerem az erősségeimet, erényeimet, hogy nyitott vagyok, intelligensnek, olvasottnak tartom magam, azt gondolom, csomó dolog van, amivel meg tudok szólítani embereket – de pont nem ezekkel az analitikus módszerekkel. A munka, amit most csinálok, a csoportozás, a konzultáció inkább rövidebb távra szól, pár alkalom, két-három hónap. Ebben tényleg jó, ezáltal magabiztos is vagyok. Emlékszem, mikor Komlón dolgoztam, mennyire tele voltam bizonytalansággal – szerintem érződött is. Valami hasonlót akartam csinálni, de éreztem, hogy igazából nem úgy és nem ott. Tanulásnak nagyon jó volt. Nem mintha most már mindent tudnék, de sokkal inkább a helyemen érzem magam, sokkal inkább ki tudom használni az erényeimet, tudásomat. Rengeteget változtatott rajtam ez az új munka, rengeteg új tudást, képességet fedeztem föl magamban azáltal, hogy magamra vagyok utalva, új dolgokat kell kitalálnom, kreatívnak kell lennem – engem ez éltet, pörget. Önmagában az a tény, hogy valaki elvégez egy iskolát, vagy x éve józan, nem számít. Az ELTÉ-n is, a többi iskolában is nagyon sok kényszeres „megmentővel” találkoztam – senkit nem akarok minősíteni, de az oda járók 80%-a terápiára szorult volna. Olyan évek óta józan embert is ismerek, akivel egy másodpercre nem cserélnék, mert egyébként úgy látom, az életében, a tanulásban, a kapcsolataiban, az önmagán való munkában sehol nem tart, semmit nem változtatott. Én nem szeretnék ilyen lenni.

Félúton: Egyébként a terápia mindenkinek jót tenne, nem? Tehát amellett, hogy segítő vagy, magadon is folyamatosan dolgoznod kell.

Bajzi: Persze, ez elengedhetetlen. A szupervíziók is nagyon fontosak, rengeteget tanulok belőlük, szeptembertől pedig egyéni terápiába is megyek, ahová ha kell, esetet is vihetek. Úgy gondolom, tényleg így lehet tanulni, fölismerve, hogy mondjuk miért leszek dühös a velem szemben ülő kliensre, vagy rajta keresztül magamra. Ha felismerem, hogy igenis én is benne vagyok egy családi játszmában. Sokat fejlődtem ilyen dolgokban.

Sindy: A mi szakmánkban a szupervízió, és az, hogy foglalkoznunk kell magunkkal, alap. Én is elkezdtem járni egyéni terápiára, sportolok, festegetek. Nagyon fontos önmagam karbantartása, rendbetétele ahhoz, hogy másoknak jól tudjak segíteni, hiteles tudjak maradni.

Bajzi: Kezdő segítőként voltam egy tréningen, ahol feltették a kérdést, „mitől vagy jó segítő”, én meg nagy büszkén válaszoltam, hogy én mindig elérhető vagyok. Most meg azt gondolom, hogy jézusom, hajnali kettőkor felvenni a telefont, függetlenül attól, hogy a gyerek, meg kutya… ez minden, csak nem határtartás, pedig a határokra nagyon oda kell figyelni. Most, hogy kint van nyilvánosan a számom, ha valaki felhív hétvégén, azonnal mondom, hogy köszönöm a hívását, hétfőn nyolc után, ha lehet. Függőként a határok tartása az egyik legfőbb kihívás.

Lörke: Én azt gondolom, a jó segítő tisztában van a képességeivel meg a határaival. Szerintem ennyi. Velem azért már jó párszor előfordult, hogy valakivel dolgoztam, dolgoztam, és egy idő után azt kellett neki mondanom, keressünk számára egy másik embert, mert én nem éreztem magam kompetensnek abban, amivel előállt.

Sindy: És mondjuk ezt tudni is kell beismerni. Hogy valakivel én valamiért nem tudok dolgozni. Nagyon fontos, hogy tudjunk őszinték lenni önmagunkhoz, és mindezt nem úgy megélni, hogy én valamiben nem voltam elég jó, hanem úgy, hogy mások vagyunk, máshogy tudunk hozzáállni az emberekhez. Van egy közös felfogás, ami nagyon erős, de ezen belül nagy a mozgástér.

Bajzi: Igen, könnyen lehet, hogy van olyan ember, akin lehet segíteni, de pont nem én vagyok neki a megfelelő, hanem Lörke, vagy Sindy, a maga habitusával. Fontos, hogy a segítőnek ne legyen omnipotencia érzése.

Félúton: Mi az, ami nem segítség egy szenvedélybetegnek, akár a segítő, akár a hozzátartozó részéről? Lehet rosszul segíteni?

Bajzi: A gyámolító, istápoló, megmentő attitűd nem jó segítség. Én is beleestem ebbe a hibába, hogy tudom a tutit, és megmondom, miközben a másik belül még nem tart ott.

Sindy: Igen, a türelmetlenséggel nagyon el lehet rontani. Hagyni kell időt arra, hogy a másik megélje a folyamatot. Én hiába látom, miben van, és hova kéne eljutnia, ha elmondom neki, akkor lehet, hogy megijed, bezár tőle. Ehelyett az a fontos, hogy türelmes legyek, jó kérdéseket tegyek fel jó időben, jó visszajelzéseket adjak jó időben.

Lörke: Azt gondolom, hogy fel lehet sorolni ezeket a hibákat, de azt a legfontosabb tudatosítani, hogy azért egy cuccos képes megélni. Ha valaki szerhasználó, az nagyonis rendelkezik problémamegoldó képességekkel.

Bajzi: Akaraterő az van!

Lörke: Abszolút! Ezt kell megérteni, hogy ha erre képes, akkor képes másra is. Nem kell gyámolítani, széltől is óvni, mert egyszerűen úgysem lehet. Bármilyen is ezt kimondani, drogozni jó. A következményei, na, azok nem jók! De meg kell várni, hogy beérjen, és a függő megértse, akármilyen jó is, súlyos következményei vannak. Ha egy tizenhat éves gyereknek, aki éppen az egekben érzi magát a cucctól, a szülő azt mondja, hogy ejnye-bejnye, hát…

Félúton: Van erre alternatíva, hogy az ejnye-bejnye helyett mit lehet mondani?

Bajzi: Kapjon szeretetet, figyelmet, gondoskodást, és akkor lehet – nem biztos, de lehet -, hogy nem fog cuccozni.

Lörke: Én dolgozom nagyon fiatalokkal, és egyszer beszélgettem egy szülővel, aki nagyon kiakadt, mert mondtam, egy dolgot tud elérni a fiánál, azt, hogy biztonságosan anyagozzon. Aztán rájött, hogy tényleg nagy dolog, ha nem designereket használ, amibe bármikor belehalhat, hanem mondjuk hétvégén marihuánát szív, mert akkor legalább tudni fogjuk, mi történik vele, mi várható, míg az előbbieknél fogalmunk sincs. Felvázoltam neki a két lehetőséget, hogy vagy ez van, vagy a teljes bizonytalanság.

Félúton: De ha már designer drogokat használ, akkor vissza tud térni a fűhöz?

Lörke: Itt inkább a szülői hozzáállás volt a lényeg. Ő egy nagyon kontrolláló szülő volt, akivel a gyerek nem tudott otthon őszintén beszélni arról, mi van vele, arról meg végképp nem, hogy anyagozik. Miután ez a gát megszűnt, a srác hazamegy, és nem letagadja, hogy szívott, hanem bevallja. Félreértés ne essék, biztos vagyok benne, hogy ez is nehéz egy szülőnek, de ez legalább bizonyos mértékig kontrollálható. Itt már nem arról van szó, hogy iszonyú titkok vannak otthon, a gyerek meg csűr-csavar, megy a saját feje után. Ez az, ami most segítség lehet, hogy ezek a kölykök ne haljanak meg, ne vágják magukat tönkre 16-17 éves korukra.

Félúton: Igen, mert ebben azért az is benne van, hogy oké, hogy akaraterő, de ilyen szerekkel szemben elég nehéz talpon maradni.

Lörke: Olyan gyorsan változnak, hogy senki nem tudja, mit tolnak magukba. Most volt egy srác, két évig járt ugyanahhoz a dílerhez, aki egyszer azt mondta neki, hogy a szokásos nincs, de itt van ez az ún. „Varázsdohány”. A srác vitt is belőle egy buliba, ahol azonnal meghalt egy ismerőse, és még öten kórházba kerültek. De az ő életében az az egyetlen örömforrás, hogy cuccozik, nem tart ott, hogy azt mondjuk neki, le kell állnod, csak az életét óvhatjuk így-úgy. És egyre több ilyen fiatal van. Míg azért annak idején nekünk voltak más örömeink is. Volt mihez visszanyúlni. Én nagyon hiszek abban, hogy a szerhasználat egyfajta öngyógyítás, vagyis már eleve azért kezd cuccozni valaki, mert valami nagyon nincs rendben. És ha mindez 11-12 éves korban történik – márpedig megtörténhet, mert elérhető és nagyon olcsó az anyag -, akkor baj van.

Bajzi: Nem is nagyon lehet tőle elvenni, mert ott marad az a rettenetes hiány. Nekem azért más dolgok is fontosak voltak az életemben, a zene, könyvek, filmek. Ezeknél a fiataloknál még nem tudott egy ilyen alap kialakulni. Remélhetőleg most már két rehab is lesz, ami ezt a korosztályt célozza meg. Rehab, ami nem a rehabilitációról, hanem inkább a habilitációról szól, hiszen „visszatérni” nincs hova.

Lörke: Igazából felnevelni kell őket.

Félúton: Mi a helyzet a felnőttekkel? Ha valaki bemegy az Orczy Klubba, meg tudjátok ítélni, milyen ellátási formára van szüksége?

Bajzi: Igen. Szerintem nagy előnyünk, hogy ennyi helyen dolgoztunk már, tehát tényleg az egész ellátást a-tól z-ig ismerjük, majdnem minden rehabbal van valamilyen személyes kapcsolatunk. Szóval ha valaki eljön ide az Orczyba, akkor mindegyikünk tud releváns információkat adni, hogy hova kéne fordulnia, ki az, akinek terapeutára lenne szüksége, ki az, akinek elég egy NA gyűlés, ki az, akinek rehabra kéne mennie.

Sindy: Igen, ráadásul elég gyorsan. Egy kicsit beszélgetek valakivel, és elég hamar le tudom venni, mire lenne szüksége, mennyire gondolja komolyan. Én még azt is szoktam érezni, hogy melyik rehabra kéne mennie, mi az, ami az ő személyiségéhez illene!

Bajzi: Abszolút!

Lörke: Nagyon jól felmérhető, hogy ki hol tart a leépülésben és éppen mire van szüksége.

Félúton: Mindannyian belülről ismeritek a szenvedélybetegséget. Egy függőnek mit ad az, hogy egy másik függőtől kap segítséget?

Sindy: Szerintem nagyon sokat, de nem mindent. Azt a bizonyos kezdeti távolságot mindenképpen csökkenti, hamarabb kerülök közel a klienshez. De, míg régebben valahogy az határozott meg engem, hogy felépülésben lévő szenvedélybeteg vagyok, most már ennyi tapasztalat után inkább eszközként tekintek erre. Jöttek a munkahelyek, iskolák, évek, és már valóban inkább az a lényeg, hogy hogyan tudok ezáltal kapcsolatba kerülni azzal, akivel éppen foglalkozom.

Bajzi: Nagyon sokáig én is azt gondoltam, bőven elég, hogy valaki cuccozott és megváltozott. És valóban, a klienssel való kapcsolat elején nagyon fontos, könnyebb az egymásra csatlakozás, megtaláljuk a közös hangot. De én azt élvezem nagyon, hogy hozzátanultam ehhez, képeztem magam, van mögöttem egy olyan elméleti háttér, amihez nyúlni tudok, amit alkalmazni tudok. Erre a szakmai pluszra vagyok büszke. Mert nyilván, a felépülésért meg kellett küzdenem, de az, hogy függő vagyok, egy adottság, ezt dobta a gép. Elég kevés lenne abból élni, hogy húsz évvel ezelőtt drogoztam. Most komolyan, kit érdekel?

Lörke: Abból a szempontból jelent különbséget, hogy nagyon átérzem, mit él át a másik. Nem azt mondom, hogy teljesen kiölte belőlem az ítélkezést – mert azért vannak dolgok, amiket nem tudok elfogadni -, de majdnem. Szerintem mindhármunk nevében mondhatom, megengedhetünk magunknak egy lazább stílust, amivel nagyon könnyű közel kerülni az emberekhez, anélkül, hogy a tisztelet elveszne. Onnantól kezdve, hogy én cuccoztam, a másik olyan, mint egy üveglap. Amikor beszélgetünk, látom a fején, hogy mire gondol, el is mondom, ő pedig máris könnyebben meg tud nyílni. Múltkor mondja nekem egy manus, hogy igazából ő már menne dolgozni, de nem nagyon tudja, mi lesz, mikor megkapja az első fizetését. Én meg, hogy ember, te ezt várod, hát inni akarsz! Az, hogy ennyire ismerjük a gondolkodásukat, ennyire bele tudunk látni, nagy könnyebbség. Meg tudjuk teremteni azt a légkört, amiben van ugyan távolságtartás, de a másiknak is könnyű beszélni.

Bajzi: Nagyon fontos a jó személyes példa is. Itt mindannyian tartjuk az absztinenciát – hiába papolnék én bármiről, ha közben otthon szívogatnék. Nem szoktam olyan dolgot ajánlani, amit én magam nem csinálok. Nem azt mondom a kliensnek, hogy jó lenne, ha sportolnál valamit, inkább arról beszélek, hogy nekem nagyon sokat ad, hogy van rendszer az életemben, és ennek a sport is része, ami az önértékelésemnek és az egészségemnek is jót tesz. Utána meg vagy csinálja, vagy nem. Régen mondjuk az absztinenciáról is nagyon végletesen gondolkoztam. Most, hogy itt az Orczyban több kettős diagnózisú emberrel is találkoztam, kicsit változott a szemléletem, már tudom, hogy vannak olyan emberek, akiknek bizonyos gyógyszerekre szükségük van ahhoz, hogy egyébként józanok tudjanak lenni.

Lörke: Örülök, hogy van ez a beleérző képesség, ami az anyagozásból ered, megkönnyíti a munkámat. De nem emiatt tudok másoknak segíteni. Jó pár éve úgy gondolom, az, hogy nem cuccozom, a nulla, az alap. Jó helyen voltam jó időben, le tudtam állni. De a többi csak ezután jött: azt már tisztán tettem, tisztán tettük hozzá.

Hepke Bori

FacebooktwitterFacebooktwitter