Pszichés betegséggel küzdve az alapoktól kellett újragondolniuk, felépíteniük az életüket. Elhatározásuk, hogy változtatni szeretnének, nagyon erős volt: mára mindhárman dolgoznak, céljaik vannak. Sok segítséget kaptak, az intézmény biztonságos hátteret nyújtott ahhoz, hogy megtegyék az első, tétova lépéseket. Most is támogatást, feltöltődést merítenek háttérországukból, miközben napról-napra rengeteget tesznek önálló egzisztenciájuk megteremtéséért. Honnan jöttek, hova tartanak, mit jelent számukra a munka, hogyan képzelik a további életüket – erről beszélgettünk Krisztával, Timivel és Csabával, a Your Self Centrum bentlakó klienseivel.
„Majdnem egy évet voltam az utcán,
akkor teljesen átértékelődött minden, az egész élet.”
Félúton: Mikor, honnan érkeztetek, és mivel kerestétek meg az alapítványt?
Kriszta: Decemberben lesz két éve, hogy itt vagyok, előtte négy és fél évet töltöttem elmegyógyintézetben. Van egy fiam. Úgy kerültem ide, hogy apuékkal egymástól függetlenül megkerestük Gabriellát, és pozitív visszajelzést kaptunk, beköltözhettem. Én már ekkor elkezdtem őt zaklatni azzal, hogy mikor mehetek dolgozni, nagyon sok volt a négy és fél év, amit kihagytam. Mindig az volt a válasz, hogy még meg sem érkeztem, kicsit nyugodjak meg, töltődjek fel. Végül három hónappal később sikerült munkát találnom. Fiatalnak tartottam magam ahhoz, hogy egy olyan tartós intézménybe menjek, ahol „csakúgy” vannak az emberek. Fontos nekem a munka, az, hogy megteremtsem magamnak, amire szükségem van. Úgy gondoltam, ez az átmeneti otthon segítséget tud nyújtani, hogy visszataláljak önmagamhoz és megvívjam a magam kis meccseit. Úgy érzem, itt megkapom a támogatást, amire szükségem van. A csoportok is nagyon sokat jelentenek, de még van mit tanulnom, van miben fejlődnöm.
Csaba: Én 2010-ben kerültem kórházba, úgy fél évig voltam ott, aztán 2011 januárjától bejárósként vettem részt itt a csoportokon, szeptemberben pedig beköltöztem. Rákövetkező augusztusban kezdtem el dolgozni és mellette esti iskolába járni. Ez még folyamatban van, mert az évvégi vizsga nem nagyon sikerült, októberben próbálom meg újra.
Azért jöttem ide, mert nem volt még egy olyan intézmény, ahol egyszerre tudtak volna lakóhelyet biztosítani, és kezelni a pszichológiai problémámat. Itt minden alapot megkapok ahhoz, hogy nyugodtan elkezdjem fölépíteni az életemet, nulláról. Majdnem egy évet voltam az utcán, akkor teljesen átértékelődött minden, az egész élet. Így, hogy van egy biztos alap, van hova hazamennem, van tiszta ruhám, ételem, sokkal könnyebb volt elindulni egy olyan úton, amiről már nagyon régen letértem. Sokat segítenek a csoportok, beépülnek az információk és a társas kapcsolatok is erősödnek. Amikor ide megérkeztem, pár hónapon keresztül nem nagyon szóltam senkihez, de aztán szépen lassan vezéregyénisége lettem a csoportnak. (Nevetnek) Legalábbis ezt állítják.
Voltak komoly problémáim: édesapám nagyon beteg volt, őt ápoltam. Aztán az utcára kerültem és azzal szembesültem, hogy vannak emberek, akik nagyon súlyos csapásokkal küzdenek, mégse dobják el maguktól az életet, az élet élhetőségét. Én is máshogy kezelem már a nehézségeket, ezáltal jobb embernek is tartom magam.
„Minden kezdet nehéz, de érdemes belevágni. Meglepő, mennyi jó származik belőle és milyen jó életérzést ad, hogy gondoskodni tudok magamról, sőt, esetleg másoknak is segíthetek.”
Timi: Én paranoid skizofréniában, pánikbetegségben és depresszióban szenvedek, harminc éves vagyok. Előzőleg majdnem egy évet voltam kórházban, elég lassan javult az állapotom – itt többen is ajánlották nekem ezt a helyet. Felvételiztem, várólistára kerültem, januárban pedig megérkeztem ide. Először drog indukálta pszichózis volt a diagnózisom, amit a masszív marihuána-fogyasztás válthatott ki, de más, tizenéves koromig visszagyúló előzményei is voltak. Két nagyobb visszaesésem volt, utána új diagnózisokat kaptam. Sajnos nem vettem elég komolyan a gyógyszerszedést, és túl is hajtottam magam. Meg kellett tanulnom, hogy az egészségemet nem érdemes kockáztatni egyetlenegy munkahelyért sem. Tizenegy órát dolgoztam heti hat napban, ráadásul egy nagyon pörgős helyen, konyhai kisegítőként. Meg kell hogy mondjam, rengeteg munkahelyem volt, főleg kereskedelmi területen. Az állásinterjúkon valahogy mindig sikerült úgy menedzselnem magam, hogy fölvegyenek, viszont megmaradni már nehezebb volt. Egyszer a felettesemmel való konfliktusom, máskor az erős gyógyszerek hatása miatt kellett eljönnöm.
Amikor idekerültem, még eléggé benne voltam a pszichotikus fázisban, furcsán, fenyegetően, borúsan láttam a világot. Mondták, hogy nyugodtan érkezzek meg, ne kapkodjak. Akkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy szeretnék egy olyan részidős munkát, amit magabiztosan el tudok végezni, és nem kell azon aggódnom, hogy nem tudom teljesíteni, amit elvárnak. Jártam egyik állásinterjúról a másikra, állásportálokon regisztráltam, rövid motivációs leveleket küldtem az europassos önéletrajzommal. Így több interjúra is behívtak, végül pedig felvettek egy áruházba részmunkaidős pénztárosnak. Már korábban is dolgoztam hasonló állásban, és nekem tetszett, mert szeretek emberekkel foglalkozni. Úgy gondolom, az ezzel járó konfliktusokat is jól kezelem, mert nem tartós, az az egy-egy nehezebb természetű vásárló is csak két-három percet áll ott, utána úgyis továbbmegy.
Félúton: Ez egy jó felfogás.
Timi: Igen, ezzel nem kell folyamatosan szembesülni. De azért voltak nehézségek, mert előtte jó másfél évig nem dolgoztam, és korábban sem voltak túl jó tapasztalataim a munkahelyeimmel. Nem is azt mondom, hogy romlott az állapotom, de egy kicsit összezavarodtam, mert azért elég sok volt a stressz. Itt bent nagyon bátorítottak, hogy ne adjam föl. Szerintem mindenkinek meg kell találnia, mi segít neki abban, hogy dolgozni tudjon. Véleményem szerint az egyik legfontosabb, hogy az ember kipihent legyen: hosszú távon nagyon megtérül az elegendő alvás. Én minél előbb igyekszem lefeküdni, és mostanában már semmi gondot nem okoz, ha nyitós vagyok és 4:40-kor kell kelnem. Korábban literszámra ittam a kávét, hogy egyáltalán tudjak magamról. Fontos megtalálni ezeket az apró tényezőket, amikkel magunkat tudjuk segíteni. Mindenhol van munkaköri leírás, jó, ha azt átrágja az ember és tudja, mit várnak el tőle. Ez a betegségben is rengeteget segít, mert ad egy magabiztosságot, önbecsülést, arról nem is beszélve, hogy mások is észreveszik, megbecsülik. Nem véletlenül találták ki régen a munkaterápiát, bizonyítottan gyógyító hatása van. Minden kezdet nehéz, de érdemes belevágni. Meglepő, mennyi jó származik belőle és milyen jó életérzést ad, hogy gondoskodni tudok magamról, sőt, esetleg másoknak is segíthetek.
„Nekem az a furcsa, ha valaki úgy megy munkába, hogy nem szereti”
Félúton: Milyen érdekes ez, hogy mennyire más hatása van annak, hogy valaki agyonhajszolja magát, vagy normális időkeretek között, motiváltan, pihenésre is időt hagyva dolgozik. Te említetted Kriszta, hogy nagyon hiányzott már a munka. Mi az, ami neked a legfontosabb volt, ami leginkább hiányzott?
Kriszta: A munka feltöltődés, egyfajta kikapcsolódás nekem, amit önmagában attól, hogy itt vagyok, még nem kapok meg. Nagyon fontos az elismerés is, és az, hogy a magam ura lehessek. Ez a munka, amit találtunk, talán nem mindenkinek a vágyálma: egy szállodában vagyok mosogató, de én szeretem. El is ismerték a munkámat oklevéllel, plusz juttatásokkal. Meglepett, hogy úgymond “csak” egy mosogatót is elismerhetnek, ez nagyon jó érzés volt. Sajnos ebben az évben sokat betegeskedtem, ami tavaly nem volt jellemző. Ezért most kicsit neheztelnek rám, mert mikor én nem dolgozom, egy külsős cégtől küldenek embereket, akik nem mindig végzik úgy a munkájukat, ahogy kéne. Mondjuk az, hogy hiányolnak, végülis szintén egy jó visszajelzés.
Félúton: Mit gondolsz, hogyan sikerült elérned, hogy ennyire megbecsüljenek, elismerjék a munkádat?
Kriszta: Önmagamat adtam. Tudják, hogy beteg vagyok, bár a betegségem típusával valószínűleg nincsenek teljesen tisztában. Azt viszont látják, hogy emberileg és munkatársként odateszem magam. Nem kell szólni, nem kell mindent a számba rágni. Igaz, az első három hónap piszok nehéz volt, végigszenvedtem, mert nagyon gyorsan kell mozgatni az anyagokat. Nem tudtam koncentrálni, minden bajom volt. Esténként úgy jöttem ide vissza, hogy én ezt nem bírom, nem csinálom. Itt bent viszont megkaptam a biztatást, hogy Kriszta, ne adja fel, menni fog, össze fog jönni. Ez a kettősség munkált bennem, és végül győzött az, hogy ha régen is meg tudtam csinálni bármit, akkor most ez miért ne sikerülne?
Félúton: Jó, hogy mögötted állt egy ilyen támogató közösség, miközben te is beleadtad a saját részed.
Kriszta: Igen, muszáj volt, és szeretem is csinálni. Voltak lakók, akik csodálkoztak, hogy nem panaszkodom a munkára, főleg úgy, hogy a betegségemből kifolyólag gerincproblémával is küzdök. De nekem az a furcsa, ha valaki úgy megy munkába, hogy nem szereti. Ha már dolgozik, akkor olyan feladatot végezzen, ami megfelelő a számára.
Félúton: Csaba, neked mi volt a legfontosabb abban, hogy munkát találj?
Csaba: Én egész életemben dolgoztam, már fiatal gyerek koromtól, itt pedig az embernek egy idő után javasolják, hogy kezdjen bele valamibe. Nekem szerencsém volt, egyik lakótársam a Semmelweis Egyetem Moravcsik Alapítványánál dolgozott, őt kértük meg, hogy kérdezze meg, van-e felvétel. Bementem beszélgetni és fél évre rá fölvettek. Most már lassan harmadik éve dolgozom itt. Az ápolóktól, terapeutáktól minden támogatást, segítséget megkaptam ahhoz, hogy elinduljak ezen az úton.
Félúton: Mit mondanál el erről a munkahelyről?
Csaba: Megváltozott munkaképességűeket foglalkoztatnak nálunk háromféle besorolás szerint. Sok területe van a cégnek, van könyvkötödénk, van egy galériánk a Thököly úton, ahol azokat a képeket szoktuk kiállítani, amit a kórházban lévők festenek. A Balassa utcában összeszerelési munkákkal és hasonlókkal foglalkoznak. És van az a hely, ahol jelenleg én dolgozom, az Alkotóház: itt saját műhelyem van, madáretetőket és odúkat gyártok egyéni elképzelés alapján.
Félúton: Hogy jött pont a madáretető? Te választottad ezt a feladatot?
Csaba: Van egy másik szervezet, az Erdőmentő Alapítvány Újpesten, nekik én vagyok a kapcsolattartójuk, engem kerestek meg először azzal, hogy partner lenne-e ebben a mi alapítványunk. Mondtam, hogy persze, ha adnak valamiféle tervet, meg szerszámot, amivel meg lehet csinálni, akkor jó.
Félúton: Ha jól értem, ez teljes mértékben alkotómunka.
Csaba: Igen. De cégen belül is foglalkoztam már sok mindennel: szőnyegeket szőttem, kerti munkákat csináltam. A kedvencem mégis a fával való munka. Hébe-hóba összerakok néhány bútort is. Jól érzem magam ebben nagyon. Meg hát vannak közös programok, kirándulások, nyári tábort szerveznek. Kapcsolatban vagyunk a Kézenfogva Alapítvánnyal is, velük segítő vásárokon szoktunk együtt árusítani. Szóval ott is jó a közösség. Szerintem ez a legjobb alap ahhoz, hogy az ember pozitív dolgot hozzon létre.
„Az, hogy itt biztonságban éreztem magam,
adott egy magabiztosságot, a magabiztosság pedig segített,
hogy kitartsak a munkában a különböző nehézségek közepette.”
Félúton: Úgy érzem, mindannyian nagyon céltudatosak vagytok. Hogy alakultak ki ezek a célok és itt milyen segítséget kaptatok ahhoz, hogy elérjétek őket?
Timi: Nekem gyerekkoromban nem igazán voltak kötelezettségeim, kitűzött céljaim, nem támasztottak felém elvárásokat, vagy ha mégis, figyelmen kívül hagytam őket. Nem tudtam, mi a szorgalom, hogyan kell tanulni, ezeket mind felnőtt fejjel sajátítottam el. Közben a média azt sugallja, hogy mindenre képes vagy, és mindent azonnal meg kell szerezned. Az én generációm és a mostani fiatalok szerintem nem nagyon látják, hogy érhetik el a céljaikat, segítséget sem nagyon kapnak hozzá, ezért sorozatos kudarcok érik őket. Nem ismerjük a saját korlátainkat sem. Én is úgy ismertem meg, hogy kórházba kerültem, mert túlhajtottam magam, de ebből legalább biztosan megtanultam, hogy nem fogok heti hat napot tizenegy órában dolgozni. Itt az intézményben – ahogy már Csaba is mondta -, buzdítanak minket arra, hogy jó irányba változtassunk, elvégre erről szól a rehabilitáció. Ennek fontos része az a biztonságérzet, amit kapunk. Nekem sokat jelentett, hogy huszonnégy órás nővéri felügyelet van, rendszeresen találkozunk a pszichiáterrel, minden nap van csoport, tehát nem kell félnünk a betegségünktől. Ebben a légkörben fel tudunk oldódni és tudunk olyan célokkal foglalkozni, mint a munkavállalás. Én mindenképp akartam dolgozni, úgy érzem, nem vagyok olyan rossz állapotban, hogy tartós intézménybe kerüljek. A családom részéről sajnos eléggé magamra vagyok hagyva, úgyhogy nincs is más megoldás.
Az, hogy itt biztonságban éreztem magam, adott egy magabiztosságot, a magabiztosság pedig segített, hogy kitartsak a munkában a különböző nehézségek közepette. Mert nyilván előfordul, hogy felerősödnek a betegségem tünetei és ahhoz, hogy ezekkel a helyzetekkel meg tudjak küzdeni, kell egy nagyon erős, stabil bázis. Most már büszkén mondhatom – hála az intézménynek és Gabriellának, aki bátorított -, tényleg bevált a munkahely. Meg vannak velem elégedve, egy biztos ember vagyok nekik, már többször kaptam elismerést anyagi támogatás formájában és dicséretben is, hiszen a pénztár szektorban a hónap dolgozói között szerepeltem. Tavaly május óta dolgozom itt, és azóta egy előléptetést is kaptam, most egy felelősségteljesebb, kicsit kevesebb robotolással járó pozícióban dolgozhatok.
Félúton: Azért ezt magadnak is köszönheted, ezt se felejtsük el hozzátenni.
Kriszta: Igen, azt kifelejtetted, Timi.
Az én történetem még az elmegyógyintézetre nyúlik vissza. Négy és fél évet voltam bent, amiből az első másfél-két évem azzal ment el, hogy minden áldott nap sírtam. Valamikor menet közben kapcsoltam, hogy ez így nem mehet tovább, hisz van egy fiam, akinek szüksége van még rám. Ettől a pillanattól kezdve lettek céljaim, és többé nem adtam fel. Azt mondtam magamnak, ami történt, megtörtént, nem tudunk rajta változtatni, de az élet nem áll meg, és a gyereknek szüksége van az anyjára. Az első célom tehát az volt, hogy látni szerettem volna, ezt egy hónapon belül el is értem. Csakhogy ezen a találkozón nem csak ő meg én voltunk jelen, hanem az édesapja is – akivel nem éltünk már együtt -, a pszichológusnő, a pszichiáter, a nővér. Figyelték, elbírja-e ezt a terhet az anya-gyermek kapcsolat, jót tesz-e egyáltalán a gyereknek. Szerencsére úgy ítélték meg, hogy jót tesz neki, és onnantól kezdve havi egyszer láthattam, levelezhettünk is. Ha éppen nem a fiam, akkor apuék jöttek be.
Úgy voltam vele, hogy ha sikerült ezeket a lépéseket megtennem, akkor jó úton járok ahhoz, hogy gyógyultabbnak mondhassam magam, élhessem az életemet. De nagyon megviselt, hogy két évet elpazaroltam bőgésre. Fél évente volt odabent felülvizsgálat, de fél év javulást még nem vesznek figyelembe, mert lehet, hogy valakinek csak éppen hullámzik a hangulata és jól van, néhány hét múlva pedig visszazuhan. Szóval úgy gondoltam, meg kéne tartani a fölfelé ívelő pályát, ezért igyekeztem minél többször pozitív irányba terelni a gondolataimat: a fiam felé, azok felé, akik akkor is kiálltak mellettem, amikor bajban voltam.
Aztán egyszer csak munkát ajánlottak. Ez bent is nagy szó, mert nem bíznak rá akárkire akármit. Nem nagy dolgokról beszélünk, takarítás, étkeztetés, minimális összegű anyagi támogatásért cserébe. Nagyon jó volt, hogy újra dolgozhattam, ezzel megint kicsit előrébb jutottam. Ahogy jöttek ezek a kis apróságok, egyre inkább azt vettem észre, hogy kinyílik a világ. Hiába voltam ott, már máshogy láttam a dolgaimat, az életet.
Úgy gondoltam, a fiam miatt – és akkor még úgy voltam vele, hogy az apja miatt is – meg kell tennem ezeket a lépéseket. Ide bekerülve aztán, ahogy mondtam is, egy kicsit inkább vissza kellett venniük az aktivitásomból, így nem hamarkodtam el semmit. Úgy érzem, hogy jó helyen vagyok. Hogy valahová megérkeztem, ahonnan aztán könnyedebben tudok majd továbblépni.
Csaba: Nekem annyiban volt segítségem, hogy a nagybátyám nagyon sok mindenben támogatott, főleg lelkileg. Az ő tanácsai vittek abba az irányba, hogy be is tudjanak teljesülni azok a lehetőségek, amiket itt felkínáltak, meglebegtettek előttem. Azért az nagyon nehéz volt, amikor Karácsonykor az utcán fagyoskodtam és láttam, hogy az emberek ünnepelnek, együtt vannak. Akkor az ember elgondolja, mit meg nem adna azért, hogy újra átéljen ilyeneket egy normális családban, normális körülmények között. És ha ennek az az útja és módja, hogy munkába állok és saját kezembe veszem az életem irányítását, akkor ez az egyetlen járható út. Így épülnek ki a célok.
Nem mondom, hogy szerencsém volt, mert ez nem szerencse, hanem súlyos gyász. De ha nem így történtek volna a dolgok, akkor nem biztos, hogy elsőre élek minden lehetőséggel. Amikor édesanyám meghalt, nekem igazából minden mindegy volt, de jött a nagybátyám és azt mondta, nem lehet itt megállni, tovább kell menni.
Félúton: Szóval ő nagyon fontos neked. Jelenleg is támogat?
Csaba: Igen, igen. Apai ágon mélyen vallásos a családunk, ő most visszavezetett ahhoz, amiben gyerekként hittem, és ez hozzásegített a változáshoz. Meg van itt egy nővérke, Hajnalkának hívják, ő is sokat segített, nyomott előre, lyukat beszélt a hasamba, hogy tanulni kell, nem szabad megállni. Mondta, hogy még fiatal vagy, menjél, csináld, csináld! Nagyon jó hatással volt rám. Abban is támogatott, hogy kezdjek el sportolni, ennek köszönhető, hogy majdnem fél évet jártam küzdősportra. Most abbahagytam, mert egy hónapon belül három dolog jött össze, és ez így egyszerre nem ment. A munka nagyon fontos volt, mert pénzhez jutottam, áldozhattam arra, amit szeretek, az iskola pedig végre egy olyan cél volt, amit saját magam tűztem ki és végig akarom csinálni.
„Nem kötöm feltételekhez a szeretetemet”
Félúton: Én úgy látom, mindannyian nagyon lelkesek vagytok jelenlegi állásotokkal, helyetekkel kapcsolatban. Mi az, amit még el szeretnétek érni a közelebbi vagy távolabbi jövőben?
Timi: Szerintem az már előttetek sem titok, hogy tervezgetem a kiköltözést. Januárban lenne két éve, hogy itt vagyok, és adódott most egy jó lehetőség, egy olcsó albérlet. Ráadásul itt van a kerületben, amit már megszoktam, ahol barátokat szereztem, ahová vissza szeretnék még járni egyénizni. Hosszú távon ennél a cégnél szeretnék maradni, de gondolkozom rajta, hogy egy másik áruházba kérem majd az áthelyezésemet, mert fő célom, hogy több időt tudjak szánni az önkéntes munkámra, és ezt úgy egyszerűbben meg tudnám oldani. Nyilván a munka kell, mert valamiből el kell tartanom magam. Egy ideig még mindenképp jó lenne itt maradni a kerületben, de ha már elég stabilnak érzem magam ahhoz, hogy új helyre költözzek, akkor megteszem.
A későbbiekben szeretnék férjhez menni és gyereket szülni. De ki szeretném várni az igazit. Inkább egyedül legyek magányos, mint valakivel.
Félúton: Akkor te nagyon komoly fordulóponthoz érkeztél most. Mondanál valamit az önkéntes munkáról, amit végzel?
Timi: Igen. Én a magánéletemben sokat foglalkozom a hittel, az önkéntes munkám is ehhez kapcsolódik. Már tíz éve csinálom, de több időt szeretnék rászánni. Egy oktatóprogramban veszek részt.
Kriszta: Én is sokáig szeretnék ennél a szállodánál maradni, mert nagyon jó a csapat és a főnökség is rendes. Régebben dolgoztam egy gyermekekkel foglalkozó alapítványnál, ahol a hátrányos helyzetű és rendezett körülmények közül érkező gyerekeket próbálták egyesíteni, illetve alkohol-, drog- és cigarettaprevenciós programok is voltak. Jelenleg a betegségem nem engedi, hogy ebben a formában gyerekekkel foglalkozzak, de nagy álmom, hogy egyszer tagja lehessek egy ilyen alapítványnak. Én is szeretném megtalálni életem párját, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, és nyilván én is őt. Nem kötöm feltételekhez a szeretemet, és azt szeretném, ha a másik sem tenné. Az elsődleges pedig az, hogy a fiammal mindig jó legyen a kapcsolatom.
Csaba: A közelebbi jövőben szeretném magam nagyon jól érezni, szórakozni (nevet). Viccet félretéve, vannak közelebbi terveim, például szeretném befejezni a jogosítványt. Kilátásban van egy támogatott lakhatás, ami fontos irány lehet. Viszont ha felkínálkozna a lehetőség, hogy többet tudjak dolgozni, több pénzt megtakarítani, akkor lehet, hogy albérletbe mennék. Egyik csábítóbb, mint a másik, még nem döntöttem. A legtávolibb, egyben legerősebb célom pedig a saját egzisztencia megteremtése. A lehetőségek adottak, de persze akadályok is vannak. Tudnék menni hajóra dolgozni, de nem tudok annyira angolul. Tudnék menni a Siemenshez fémipari munkahelyre, ahhoz pedig az iskolát kéne befejeznem, a szakirányú végzettséggel együtt. Két évem abból is van már, csak be kéne fejezni. A legközelebbi cél, hogy sikeresen letegyem az érettségit, utána majd szépen sorban jön a többi.
Kriszta: A támogatott lakhatást én is nagyon várom, az nagyon nagy lépcsőfok, ugrás lenne. És úgy érzem, ha összejönne, akkor én is több munkát tudnék vállalni, többet tudnék a fiammal lenni és anyagilag is tudnék neki segíteni. Természetesen én is visszajárnék, azt nagyon fontosnak tartom.
Félúton: Nagyon köszönöm nektek a beszélgetést, azt, hogy ilyen őszintén és mélyen beszéltetek magatokról, és kívánom, hogy váljanak valóra a céljaitok. Búcsúzóul talán arról ejtsünk még néhány szót, mire van szükségetek ahhoz, hogy stabilan jól és egyre jobban legyetek?
Timi: Szerintem több dologra is. Fontos a pszichoedukáció, vagyis hogy információt kapjunk a betegségünkről, arról, milyen tünetekkel jár, milyen kezelési módok vannak? Ez abban is sokat segít, hogy az orvossal megfelelően tudjunk kommunikálni, mert akkor tud jól segíteni, ha mi is jól el tudjuk mondani a problémánkat. Nyilván sok dolgot meg tud állapítani ránézésre, de ha figyeljük magunkat és meg tudjuk fogalmazni, milyen pozitív, milyen negatív hatásai voltak például a gyógyszereknek, az megkönnyíti a munkát. Nagyon alapvető dolog, de a gyógyszert rendesen kell szedni, akkor is, ha nem értünk egyet. Ha nem válik be, idővel úgyis változtatnak rajta, de idő kell ahhoz, hogy ez kiderüljön. Az alvásról már beszéltünk, de nekünk, mentális zavarokkal küzdő embereknek külön időt kell szánni a pihenésre is. Nagyon fontos az is, hogy találjunk valami sportot, amit szívesen csinálunk. Én kocogni szoktam, illetve sokszor döntök úgy, hogy legyalogolok néhány megállót, és máris jobban érzem magam. A táplálkozásomra is figyelek.
Kriszta: Timi nagyon sok mindent elmondott. Egyetértek, mind a rendszeres gyógyszerszedés, mind a kommunikáció nagyon fontos. Ha össze is jön a támogatott lakhatás, nekem sokat jelent, hogy vissza tudjak járni. Szerintem hetente itt leszek, szükségem van erre a háttérországra. Nagyon örülök, hogy bár édesapámmal nem volt mindig jó a kapcsolatom, mióta beteg vagyok, mellettem áll és támogat, amiben csak tud, sok mindent meg tudok vele beszélni. Szeretném, ha a jövőben anyukámmal is közelebb kerülnénk egymáshoz.
Csaba: Nyugodt háttér kell, ahol az ember testileg, lelkileg, szellemileg le tud nyugodni, át tudja gondolni, mit is szeretne egyáltalán, hogyan tovább. Erről szól ez az intézmény. Én ezért jöttem ide, testileg, lelkileg, szellemileg fejlődjek. És úgy érzem, működik.
Hepke Bori
