“Itt szembesültem azzal, hogy ez egy halálos, gyógyíthatatlan betegség”

Ez a történet a visszaesésről és a terápia újrakezdéséről szól. Stabil józanságban töltött évekről, alig észrevehető előjelekről, elbizakodottságról, az első pohárról, alázatról, elfogadásról. Pali felismerte, hogy újra segítségre van szüksége, harmadszorra vesz részt a Félút Centrum terápiáján. Máshogy van itt, mint korábban, minden idegszálával figyel, tanul. Alkoholista, aki már nem akar inni. Most  negyvennyolc éves, húsz-huszonöt évet töltött intenzív italozással. Mint a legtöbb alkoholbeteg, sokáig ő sem úgy gondolt az italra, mint problémára, inkább a gyógyszert látta benne, amit szorongásai oldására használhat. Gyerekkora agresszív, italozó apjától való rettegésben telt. Tizenkilenc évesen hanyatt-homlok menekült első házasságába, ami azonban nem bizonyult tartósnak. Később többször is újra megnősült, kapcsolatai hasonló forgatókönyv szerint rendszerint gyorsan, hevesen indultak, a szakítást pedig durva italozással töltött hónapok követték. Ekkorra már ő is látta, nem úgy iszik, mint mások: ha elkezdte, nem volt megállás. Autószerelőnek tanult, bevonult katonának, taxizott, kamionozott, benzinkúton dolgozott: de akárhol is volt éppen, függősége végigkísérte. Beszélgetésünk idején hét év józanság után kezdte újra a napok számlálását.

Félúton: Kíméletlen pontossággal jelenítette meg az alkoholizmus működését, amit arról a napról meséltél, amikor harmadik házasságodból fiad született.

Pali: Amikor megkaptam a hírt, iszonyatosan berúgtam. A kórházba készültem, de aggódtam, mit fog szólni a feleségem, hogy részegen megyek be. Elindultam, de útközben meg-megálltam egy-egy bátorító italra. Mikor megérkeztem, felmentem az emeletre, és egyszerűen nem mertem kiszállni a liftből. Iszonyatos félelem volt bennem. Fogtam magam és visszafordultam. Persze azonnal mardosni kezdett a bűntudat, amit ivással fojtottam el. Aztán másnap fölébredtem és rádöbbentem, mit is csináltam. Akkor már a szégyentől nem bírtam bemenni. A szégyenre, lelkiismeret-furdalásra pedig újra innom kellett. Végül egyetlen egyszer sem voltam bent a kórházban.

Félúton: Az első terápiát 2004-ben végezted el itt a Félút Centrumban. Mi vezetett idáig?

Pali: Nem önszántamból jöttem, inkább azért, hogy mindenki megnyugodjon. De azt én is láttam, hogy az alkohol teljesen átvette felettem az irányítást. A jelenlegi párommal 1997-ben ismerkedtem meg. Leköltöztünk vidékre, és nem sokkal később újra mindennapossá váltak a lerészegedések. Eleinte csak péntekenként munka után kezdtem inni, ittam szombaton, vasárnap, hétfőnként pedig rendszerint nem bírtam bemenni dolgozni. Ez később odáig fajult, hogy jó esetben talán szerdán vagy csütörtökön eszméltem a hétvégéből. Az ún. “gépszíjas ivás” arányai megfordultak, az egy hetes ivászatokat két-három napos józanodás követte. De az elvonási tünetek akkor már olyan erősek voltak, hogy ez sem volt igazi józanság, sokszor még éjszaka is fel kellett kelnem, hogy igyak. Mint a filmekben. Remegő kézzel botorkálsz ki és muszáj inni. Amikor lemegy az első korty, egy kicsit megnyugszol. 2004-re ez már az egész család életére rányomta a bélyegét. A gyerekek féltek tőlem, párommal is rémesen viselkedtem. Ultimátumot adott, azt mondta, ha nem jövök el, vége.

Félúton: Addigra már benned is megfogalmazódott, hogy nem így kéne?

Pali: Már tudtam, hogy nem így kéne, éreztem, hogy valami nagyon nem jó, de azt még nem fogadtam el, hogy ez betegség. Az önértékelésem nulla volt, felelősségtudatom nulla volt. Mindent megoldottak helyettem, miközben engem állandó bűntudat, lelkiismeret-furdalás, szorongás, belső feszültség gyötört. A berúgások már nem arra szolgáltak, hogy jókedvű, felszabadult legyek, hanem hogy minél hamarabb elkábuljak, és ne kelljen gondolkoznom.

Félúton: Mit tanultál akkor itt a terápián?

Pali: Itt szembesültem először azzal, hogy ez egy betegség. Halálos, gyógyíthatatlan betegség. És hogy be kell ismernem, tehetetlen vagyok vele szemben, soha többé nem vehetek poharat a kezembe. Ezt persze el se tudtam képzelni. Úgy gondoltam, majd meggyógyítanak, és újra nyugodtan iszogathatok. Végül is a terápia után másfél évig nem ittam. Eleinte jártam AA-gyűlésekre, ahogy ajánlják, aztán elkezdtem kifogásokat keresni: szép lassan elmaradtam. Apám halálakor estem vissza. Egy pohárkával akartam inni az egészségére, de berúgás lett a vége. Pillanatok alatt mélyebbre süllyedtem, mint ahonnan elkezdtem a józanodási programot.

fo_kepFélúton: Mi ösztönzött arra, hogy újra megpróbáld?

Pali: A fiam hét éves születésnapján, ahogy “rendes” apukához illik, a sárga földig leittam magam. A tortáján volt egy hosszú csillagszóró, én pedig félrészegen mondtam neki, hogy az varázspálca, varázsoljon vele és valóra válik a kívánsága. Azt mondta, “azt kívánom, hogy az apukám ne igyon…” magam előtt látom még most is. Nagyon megrázott. Belém hasított, hogy ugyanazt adom a gyerekeimnek, amit én kaptam annak idején otthon. Szóval 2006-ban újra eljöttem ide. Akartam, de volt bennem ellenállás is. Nem tudom, miért, de a terápia után nagyon hamar visszaestem, viszont akkorra már beismertem, hogy nagyon nagy baj van. Olyan lejtőre értem, amin nem lehetett megállni. Már nem is én kívántam az italt, inkább mintha bennem dolgozott volna az alkohol és azt sulykolta volna, hogy “innod kell”. Olyan belső kényszer, késztetés volt ez, amivel egyedül nem tudtam megküzdeni.

Félúton: Találtál hozzá segítséget?

Pali: Igen, újabb terápiára mentem, ezúttal Szigetvárra. Mikor két hónap után eljöttem, már biztosan éreztem, hogy nem akarok inni, de eleinte rettenetesen féltem a visszaeséstől. Nem is nagyon mentem társaságba, munkám sem volt még. Rendszeresen jártam AA-gyűlésekre, olvastam az AA-s irodalmat, önismereti könyveket. Otthon voltam, nem ittam, de különösebben nem változott semmi – visszatekintve ez amolyan száraz állapot volt. Aztán a gyűlésekről megint elmaradoztam, de bekerültem egy másik közösségbe, ahol sokat tanultam. Már mertem szólni, ha nem voltam jól, és szép lassan beindultak a dolgok. Gyönyörű időszak kezdődött, rendeződni látszott az életünk, szinte maguktól jöttek a csodák: lett munkahelyem, jól kerestem, lovakat tartottunk.

Félúton: Szép befejezés lenne, de tudjuk, hogy nincs még vége. Majdnem hét évig voltál józan. Mi történt?

Pali: Pár évvel ezelőtt már volt egy olyan furcsa érzésem, hogy letértem a helyes útról, pedig tettem a dolgom és eszembe se jutott inni. Aztán tavaly elmentünk Görögországba nyaralni. Megvalósult álom volt a tenger, a pálmafák, kék víz, fehér homok és mindenki boldog volt. Hatalmas elégedettség-érzés töltött el, talán ez vezetett oda, hogy elveszítettem az önkontrollt. A vacsorához mindig kiraktak egy kancsó bort. Egyik este arra gondoltam, ezt a pillanatot csak egy pohár borral lehetne tovább fokozni. Na, azt nem kellett volna meginni. A párom próbált lebeszélni, én meg legyintetten: ugyan, hét évig nem ittam, semmi bajom nem lesz egy pohártól. Pedig az AA-ban is az a legfontosabb alapelv, hogy ne fogd meg az elsőt. De én tele voltam önbizalommal, hogy ó, én már meggyógyultam, nem vagyok már beteg. Két hét alatt kiderült, mennyire nem: először csak egy pohárral ittam, legközelebb kettővel, a hét végén pedig már újra kellett töltetni az üveget. Visszatért az alkoholista működésmódom.

Félúton: Úgy tervezted, hogy az iszogatásod csak a nyaralás idejére szól. Így lett?

Pali: Egy darabig. Dolgoztam a benzinkúton, augusztustól novemberig nem is történt semmi. Akkor egyszer csak felbukkant egy régi ismerősöm és meg akart hívni egy whiskyre. Magamban lejátszottam, hogy ha a nyaralás után meg bírtam állni, most is menni fog. Úgyhogy szépen benyomtunk egyet-kettőt. Egy hét múlva már magam vettem meg az italt éjszakára, decemberre pedig odáig jutottam, hogy elveszítettem az állásomat. Onnantól otthon iszogattam tavaszig, teljesen visszaestem.

Félúton: Utólag visszatekintve mi lehetett a visszaesés oka, mit kellett volna másképp?

Pali: Én rengeteget tanultam a terápiákon, de a kinti életben nem használtam ezt a tudást, nem törődtem a józanságommal. Elbizakodott lettem, hiányzott belőlem az alázat az itallal és magammal szemben, nem fogadtam el a korlátaimat. Ez egyenes út volt a visszaeséshez. Ha visszatekintek a józanságban töltött évekre, az ég és föld az előző életemhez képest is. Nagyon bántam. 2380 napos lennék, ezt cseréltem fel a mostani 48-ra.

felutFélúton: Akkor nagyon friss most az újrakezdés.

Pali: Igen. Februárban jelentkeztem ide, de aztán mégiscsak megpróbáltam izomból, egyedül. Nem ment. Júniusban három hétig egyfolytában részeg voltam. Amikor egyik nap másnaposan feküdtem otthon, elvonási tünetek között, tudod, amikor le van húzva a roló, sötét van, ver a víz, be vagy takarózva nyakig, közben mégis majd megfagysz és reszket mindened: imádkoztam, hogy haljak meg, annyira szörnyű érzés volt. Arra gondoltam, mindenkinek jobb lenne. És akkor valami belső hang megszólalt, hogy te hülye, kelj föl, van még feladatod az életben: a lányomnak megígértem, hogy ott leszek az esküvőjén. Ez volt az utolsó lehetőség, mentsvár.

Félúton: Máshogy vagy itt most, mint előzőleg?

Pali: Egészen másképp veszek most részt a terápián, mint annak idején. Nagyon komolyan veszem, száz százalékosan odafigyelek arra, amit mondanak, próbálom magamban elrendezgetni a dolgokat. Az előző programokat ugyan végighallgattam, de figyeltem is meg nem is. Most teljes szívből vagyok itt és teljes szívből szeretnék kilábalni ebből. Már megtanultam, hogy a betegség maga nem fog elmúlni, de tünetmentessé tudom tenni. Ez a célom.

Félúton: Hogyan épül föl a program? Meddig maradsz?

Pali: Ötven hétköznapból áll, még négy hét van hátra. Az első két hétvégét bent kellett tölteni, a harmadikon mehettem haza először. Péntekenként családi nap van, akkor a hozzátartozók is bejöhetnek csoportra, hozzászólhatnak. Amikor a csoportnak vége, én AA-gyűlésre megyek, párom pedig Al Anon-gyűlésre (Alkoholisták hozzátartozóinak és barátainak közössége). Neki is sok mindenben változnia kell.

Félúton: Jó, hogy ezt felismertétek.

Pali: Sokat szoktunk beszélgetni erről. Talán furcsán hangzik, de úgy éljük meg a visszaesésemet, mint a felsőbb erő ajándékát. A hét év alatt én ugyan változtam, ő viszont többé-kevésbé a régi maradt. Ezt ő maga érzi így, nekem csak az tűnt fel, hogy valami nincs rendben. Nem ittam, mégis elkezdtünk távolodni egymástól. Most, hogy már az ő társfüggőségét is beláttuk, újra tudjuk egyesíteni a családot. Ő is, a gyerekek is nagyon komolyan veszik. Bíztatnak, változást szeretnének.

Félúton: Jobban bízol most a változásban, a sikerben?

Pali: A “csak a mai nap” azt is jelenti, hogy nem foglalkozom ezzel. A múltamat elfogadom, belátom, hogy nem tudok rajta változtatni, a jövőn pedig ráérek akkor gondolkozni, amikor odajutok. A hit is sokat segít ebben, elfogadtam a felsőbb erőt. Nem félek, mi lesz, ha kimegyek innen, már látom, hogy a félelmeinket magunknak gerjesztjük. Mindig csak ez az egy nap van. A sok egy napból pedig bízom benne, hogy újra évek gyűlnek össze.

Hepke Bori

facebooktwittergoogle_plusfacebooktwittergoogle_plus