“A játszmát azzal törheted meg, ha érzelmeidet kimondod”

Ha fejlődésünk e szakaszában elég alaposak vagyunk, már ekkor ámulatba ejtő dolgokat tapasztalunk. Új szabadságot és boldogságot ismerünk meg. Nem bánkódunk a múlton, de nem is kívánjuk rácsukni az ajtót. Megértjük, mit jelent a derű, és megismerjük a békét. Akármilyen mélyre süllyedtünk, meglátjuk, hogyan szolgálhatja tapasztalatunk mások javát. A hiábavalóság és önsajnálat ismerős érzése eltűnik.” (Anonim Alkoholisták)

Dr. Szentesi Péter pszichiáter, addiktológus a Félúton Alapítvány indulásától kezdve vesz részt a szakmai munkában. Legfontosabb célnak már évtizedekkel ezelőtt is azt tekintette, hogy létrejöjjön egy olyan érvényes kezelés, mely valódi segítséget nyújt a függőséggel küzdőknek, és alternatívát jelent az akkori meglehetősen kilátástalan elvonókúrákkal szemben. Az Anonim Alkoholisták tizenkét lépéses programjának magyarországi elindulásakor saját betegein látta, hogy az önsegítő módszer működik: végre mozdulni, változni kezdtek a reménytelenségbe betonozódott életek. Lelki és fizikai értelemben vett részegségről, józanodásról, változásról beszélgettünk.

Félúton: Hogyan kezdődött a közös munka a Félúton Alapítvánnyal és milyen volt akkoriban a szenvedélybetegek helyzete?

Dr. Szentesi Péter: A 70-es, 80-as években nagyon frusztrált történet volt ez: az akkori elvonókúrák a teljes reménytelenség levegőjét árasztották. Szerencsére én egy nagyon jó felfogással, jó koncepcióval bíró főorvos mellett dolgozhattam, és egyre inkább foglalkoztatott az a kérdés, hogyan is lehetne egy érvényes, tehát az alkoholbetegeket, függőséggel küzdőket valóban megmozdító kezelést, terápiás formát kiépíteni. Csoportterápiás, mozgásterápiás kísérleteim is voltak az osztály alkoholbetegeivel. A 80-as évek végén ebbe az állapotba valósággal berobbant az Anonim Alkoholisták mozgalma, óriási fordulatot és felszabadulást hozva betegeknek, segítőknek egyaránt.

Félúton: Milyen változásokat hozott az AA?

Sz. P.: Azok az alkoholbetegek, akik iszonytató tehetetlenségben próbálkoztak egy jobb, józanabb élet kialakításával, egyszerre lehetőséget kaptak. Nem csupán elvi és szakmai alapon mondom ezt, konkrét betegeken láttam, hogy hoppá, egyszer csak változni, józanodni kezdenek. Óriási erő volt ebben. A 90-es években már magukban a józanodókban is megmozdult az igény, hogy segítsék a magyar AA működését; formálódni kezdett az a gondolat is, hogy a még szenvedő alkoholbetegeken szervezett körülmények között segítsünk. Szigetvárra ekkor már Szikszay Petronella behozta az AA módszereit, azon az osztályon már működött a Minnesota-modell. Nálunk Kovács Csaba gondolkodása hozott jelentős fordulatot, ő fogalmazta meg, hogy kellene egy alapítvány, amin keresztül megvalósulhatnak ezek a célok, ami keretet ad a sok józanodó, segítő szándékú ember közös gondolkodásának. Ez lett a Félúton: egyszerre jelent meg benne az önsegítő gondolkodásmód, az AA-ból hozott tudás és gyakorlat, valamint irányomból az orvosi, addiktológiai, pszichoterápiás hozzáállás. Éveken keresztül ötleteltünk, pályázatot írtunk, gyűjtöttünk, míg végül meg tudtuk vásárolni a rákosligeti épületet és elkezdett működni a Félút Centrum. Szerződésre léptünk az Alkohológiai Intézettel, amit Buda Béla vezetett – ő nagyon nyitott volt arra, hogy támogasson egy Minnesota-modellben működő ambulanciát. Sikertörténet volt. Sok energiát kellett belerakni, de jöttek is a betegek az ország egész területéről, és jelentős százalékuk talpra tudott állni.

Félúton: Tehát kezdetektől részt vettél az alapítvány felépítésében. Most is így látod, egy ilyen összetett struktúrán keresztül lehet igazán hatékonyan segíteni?

HNCK4444-1300x867Sz. P.: A leglényegesebb része ennek a struktúrának maga az önsegítő rendszer, a tizenkét lépéses metodika. Köztudott, hogy a névtelenekhez az utcáról is be lehet menni, el lehet kezdeni dolgozni a józanodáson. Nem feltétlenül kell az orvos, nem feltétlenül kell az osztályos kezelés. Tény azonban, hogy van a betegeknek egy jelentős része, aki nem tudja megtenni ezt a szuverén lépést, hogy bemegy az utcáról és józanodik – neki nagyobb támogatásra van szüksége. A magyar hagyományok sem könnyítik meg, hogy valaki akarjon és tudjon magán segíteni, egyáltalán megszülessen benne ez az igény.  Az Amerikából származó Minnesota-modell az önsegítő rendszer tizenkét lépését és egyéb praktikumát, valamint az orvosi és a pszichoterápiás hozzáállást ötvözve hoz létre egységes kezelési módszert. Ez a három dolog olyan kollektív erőként tud működni, amely képes az alkoholbeteget eljuttatni oda, hogy saját erejét, valamint a gyűléseken kapott segítséget komolyan véve elkezdjen önmagán dolgozni.

Félúton: Mi kell ahhoz, hogy valakire már hatni tudjon ez az erő? Előfeltétel a fizikai értelemben vett kijózanodás?

Sz. P.: Egy olyan kezeléshez, ahol a központi kérdés annak megértése, hogy hogyan segíthetsz önmagadon, hogyan építhetsz föl egy józan életet, már kell egy olyan összeszedett, célra irányuló állapot, ami megvonásban valószínűleg nem tud létrejönni. A delírium egy nagyon szétesett, szorongó, zavart állapot, egy vegetatív krízis, amikor ez a bizonyos „hogyan állhatsz talpra”-terápiás munka még nem kezdhető el, egyszerűen nem aktuális. Ilyenkor kórházi, gyógyszerezett, infúzióval kísért segítségre és pszichiátriai ellátásra van szükség. A Félút Centrum ezt nem vállalta föl, direkt figyeltünk arra, hogy azok a betegek, akik itt tartanak, ne kerüljenek be, mert csak veszélybe sodornánk őket.

Félúton: Mennyi időre van szükség a detoxikációhoz és mi következik ezután?

Sz. P.: Ez mindenkinél más: maximum pár hét, de vannak nagyon enyhe, ambulánsan kezelhető esetek is. Mikor ezen túljutott valaki, akkor kezdődhetett el nálunk az a több hetes kezelés, amiben csoportterápia, egyéni terápia, sok-sok aktivitás, járulékos program egyaránt szerepet kapott. Mindez együtt egy komplex rálátást alakított ki a betegekben arra, hogy hol tartanak ők a saját életükben, milyen szerepet visz a szenvedélybetegség, és hogyan lehet megvalósítani egy teljes értékrendbeli, életvezetési, önértékelési fordulatot, elkezdeni a józan életvitelt.

Félúton: Ugorjunk most vissza egy lépéssel. Rengeteg félreértés van akörül, mikortól függőség a függőség, mikor kell eszmélnie akár a fogyasztónak, akár a hozzátartozóknak. Mi a jele annak, hogy tényleg baj van?

picjumbo.com_HNCK87731Sz. P.: Az alkoholbetegség családi betegség, tehát ott van az illető mellett a társfüggő család. A szenvedélybetegek gyakorlatilag nulla éves koruktól kapják azokat az impulzusokat, amelyek kitermelik a valamitől való függést. Az a koncepció, az életnek az a megközelítése játszik itt nagyon fontos szerepet, hogy ha a közérzeteddel baj van, akkor manipulálhatod. Ha pedig valamivel nekiesel a közérzeted manipulálásának – játékkal, droggal, alkohollal, a társad használatával, hatalommal, munkával, szexszel, halogatással, vásárlással, féltékenységgel, depresszióval, extrém sportokkal, tehát tényleg bármivel -, az egy kiemelt metodikává válik az életvitelben. A függők gyerekkoruktól tanulják ezt a módszert a környezetüktől. A jelei már egészen korán is megjelenhetnek figyelmi, viselkedési zavarok formájában, kamaszkor környékén pedig beindul a szerválasztás. Vannak olyan családfák, ahol az előző generáció teljesen más abúzusban utazik, az azelőtti megint másban, tehát a függőség formája a kor hozta irányultságok, divatok mentén generációnként változhat. Maga a hajlam, a manipuláció kényszeressé válása azonban megy tovább. Ez naponta vagy naponta többszöri, rendszeresen ismétlődő kényszercselekvésben mutatkozik meg.

Félúton: A család működésétől, vagy az egyén saját megküzdési stratégiáitól függ, hogy mennyire fajul el a helyzet?

Sz. P.: Hát azért az alkoholizálás nem úszható meg. Nem lehet olyan mértékét meghatározni, ami ne járna következményekkel. Az orvosok sokszor pozitív következményre utalnak, mondván, „egy kevés vörösbor hasznos a szívbetegeknek”. Ez a pozitív kardiális hatás, amit remélnek tőle, a flavonoidoknak köszönhető, melyek valóban megtalálhatóak bizonyos gyümölcs eredetű italokban. Csakhogy nem kell erjeszteni az oldatot ahhoz, hogy a flavonoid benne legyen. Miért kéne tehát pont szeszesital formájában magunkhoz venni? Ennek ellenére azt mondom, a szociális ivóknál nem kell vészharangot kongatni. A névtelenek szerint „az első pohár sok, a harmincadik pedig kevés” – ezzel ők nagyon érzékletesen jelzik, mi a különbség a szociális ivó és az alkoholbeteg között. Ez utóbbinál az első pohárral beindul egy olyan sodródás, mértéktelenség, ami aztán feneketlen zuhanásba torkollik.

Félúton: Többször beszéltünk már a család szerepéről. Hogyan lehet kilépni a sokszor generációkon átívelő patologikus működésmódokból, begyakorolt játszmákból?

Sz. P.: Igen, ez nagyon nehéz. A függő családoknál van egy olyan játszma, egy nem tudatos rendszer, amiben a kommunikáció hibája valamilyen tünetezésben nyilvánul meg – ez millióféle lehet, testi tünetezés, lelki betegség, pszichiátriai betegség, függőség. Ilyenkor a tünetet mutató családtag mellett a többiek is függőségben élnek, társfüggők. Van egy ilyen „ki kontrollál kit”-kommunikáció, az érzelmek kimutatása pedig kényes kérdéssé válik. Ha valaki érzelmet mer nyilvánítani, az gyorsan tehetetlenségi helyzetbe kerül, főleg, hogy rögtön szembesítik is vele, hogy na, tessék, te kontrollálható vagy, mert érzelmet nyilvánítottál! Tehát a családtagok elkezdik kerülni az érzelmek kimutatását, sőt, egyenesen az érzelmek átélését szüntetik be. Sok családnak generációkra visszamenőleg ilyen a története, már hagyományai alakultak ki annak – fontos leszögezni, hogy ez mind tudattalan folyamat -, hogyan kell kontrollt gyakorolni a másikra, és mindenki igyekszik ebben profivá válni. Ha apu piásan megy haza, azzal kontroll alá helyezi a családot: onnantól csak az ital által megszabott szinten lehet kommunikálni vele. A gyerek nem mehet oda hozzá azzal, hogy apu, kérdezd ki a leckét vagy játssz velem, mert beállva mit kérdez ki, hogy tud játszani, kommunikálni? A feleség igyekszik ellenkontrollal élni, hogy mégse mindig ő kerüljön a tehetetlen-szerepébe. A gyerek is megkísérelheti, hogy követelőzésével, túlmozgásával ő is kivegye a részét a folyamatból. Vannak családok, ahol azt se tudják, hogy egyáltalán létezik másféle kommunikáció.

Egy ilyen családi rendszerben mindenkinek segítségre van szüksége.

A családtagokat meg kell tanítani az érzelmek felismerésére. Meg kell tanítani őket arra, hogy egyáltalán vannak érzések, és azokat fel is lehet ismerni, ki is lehet mutatni. A kontrollhelyzet sokféle indulatot is szül: a tehetetlenségben megjelenik a szorongás, düh, harag, erőszak, bánat, keserűség, bénultság, kiüresedés, unalom. Az indulati anyagok eluralják a lelki tereket és a kapcsolatok terét is. Nagyon nehéz ebből kikeveredni. Idézőjelben ezek is „részegségek”, „lelki részeg” állapotok. Azoknak, akik alkoholbeteg családban nőttek fel vagy nagyon problémás gyerekkor után lettek fiatal felnőttek, ott van az ACA nevű tizenkét lépéses csoport, ahol ezekkel az indulati anyagokkal dolgoznak. Ezek a programok mind abban segítenek, hogy a függők és társfüggők ne lelki részegségben csetelve-botolva töltsék napjaikat, hanem józanodjanak ebből is. Merthogy a szerhasználat erre az indulati-részegségi alapra tevődik rá minden függő esetében, innen pedig nagyon gyorsan beindul a testi, lelki, kapcsolati leromlás.

Félúton: Egy mindent átszövő őszintétlenség is megjelenik ilyenkor, az egyenes kommunikáció teljes hiánya.

Sz. P.: Igen, mert ha őszinteség van, akkor ott a veszély, hogy érzelmek jelennek meg. Azt mondja a tranzakcióanalízis, hogy a játszmát kereszt-tranzakcióval tudod megtörni, vagyis azzal, hogy az érzelmeidet kimondod. Azaz ha soha nem lehetett egyenesen kommunikálni, soha nem lehetett hazugság nélkül megnyilvánulni, mindig csak valami kerülő úton, akkor erre az a válasz, hogy szembe kell menni a megszokottal. Hogy ne az irányítsa a kommunikációt, hogy hogyan lehet elkerülni az egyenes érzelemnyilvánítást, hanem pont fordítva: vállald fel te az egyenes érzelemnyilvánítást! Ezzel leállítod a mismásolást, az elkenést, a hazugságot. Megmutatod, hogyan is kell együtt élni, érzelmeket felvállalni, tiszta helyzetet teremteni a kapcsolatban, a családban.

Félúton: De lehet, hogy a másik folytatni akarja a játszmát, és hárít. Ilyenkor mi történik?

Sz. P.: Igen, megpróbálhat tovább játszmázni, de nagyon nehéz helyzetbe kerül, mert válaszút elé állították, megváltozott a működés. Két dolgot tehet: vagy kenyértörésre viszi a dolgot azzal, hogy továbbra is fenntartja a hazug kommunikációt, és akkor előbb-utóbb elválnak útjaik, mert ha valaki következetesen érzelemmel él, érzelmi kommunikációt alkalmaz, akkor ott nem lesz helye játszmának. A másik lehetőség: veszi a lapot és azt mondja, tényleg, ha most már itt értelmetlen játszmázni, akkor lássuk ezeket az érzelmeket! És akkor ő is előveszi a saját érzelmeit, és kiderül, tudnak-e valós, egyenrangú, függőség, játszma és kontroll nélküli érzelmi kapcsolatot teremteni.

Félúton: Társadalmi szinten mi mozdíthat ki a rossz lelki állapotból, mi hozhat változást?

Sz. P.: A tagadás – ez a függőségekre oly jellemző kommunikációs aktus -, megszokott a nagyobb társadalmi rendszerekben is, általa elzárkózunk, bezárkózunk. Ezt nevezzük szociális tagadásnak. A magyar, meg a közép-európai kultúra általában hajlamos a bezárkózásra, a tagadás mögé bújásra, ezzel pedig együtt jár a megítélés, elutasítás, előítéletesség, ami mind-mind nagyon sok szenvedést okoz. Ez közös gondolkozást, új hozzáállást igényel. A kultúrában és az egyén életében egyaránt döntő kérdés, hogy állandó védekezésre, hárításra rendezkedünk-e be, vagy tudunk nyitottak lenni, nyitottan kommunikálni, önmagunkat, érzéseinket vállalni.

Hepke Bori

facebooktwittergoogle_plusfacebooktwittergoogle_plus